A mai nap... nem passzol a szeretem magam hétbe. Nem passzol, mert emlékeztet a főiskola befejezése utáni sötét nyárra. Amikor nem kaptam munkát nyárra, a gyakorlati helyem szeptemberben indult csak, APK-val rendzegteni próbáltuk a dolgaink. Sokat voltam egyedül. Mivel nem volt melóm, ezért pénzem se nagyon, ami meg volt, fillére ki kellett számolnom, és be kellett osztanom. Annyira nem volt pénzem, hogy a diák bkv bérletet se tudtam megvenni. Havi kaja pénzem is max egy 10 es volt. Nem panaszkodni akarok, de az az időszak...

Az az időszak rémesen sötét és magányos volt. Szégyeltem magam minden és mindenki előtt. Inkább ültem egy sötét szobában, csak ne kelljen szembenéznem semmivel, és bár néha néha kerestem a kiutat, mégsem találtam. A szoba sötét volt, mert hatalmas hőség volt akkoriban is. Pont mint most.

A hőség miatt besötétítettem. Egyedül vagyok. Tesómék nem tudnak feljönni hétvégén. Anyu nem veszi fel a telefont. Szinte minden ismerősöm dolgozik, vagy eltávolodtunk egymástól.

Emlékeztet. Emlékeztet ez az egész szar helyzet a múltra. Hogy mi volt akkor, hogy szinte semmi nem változott. Hogy minden ugyanolyan. Hogy sokszor mosolygok, de belül még mindig sírok.

Az egész érzés... Furcsa fájdalom ez. Bénító, Annyira bénító, hogy még az ellene való küzdelemet is bénítja. Zsibong a testem, facsarodik a szívem, rossz levegőt venni, nehézkes bármit csinálni.

Fogok tenni ellene. Csak most... Nem is igazán tudom, hogy az a rosszabb, hogy megrohantak az emlékek, vagy hogy tényleg kicsit visszasüllyedtem, pedig azt egyáltalán nem akarok.

Fáj. Ez most nagyon nagyon nagyon fáj. És szeretném megkérdezni az Égieket, a Sorsot és a többit, hogy miért dobja most ezt ide nekem? Mit kell ebből tanulnom? Mert most per pillanat nagyon nem vagyok jól és nagyon gyorsan ki kell találnom, hogy hogy legyek jobban. Valamit ki kell találnom.

Azt hiszem, első körben megitatom, megetetem magam.Mert új templom épül. Kell, hogy épüljön.