Én tényleg készítettem magam lelkiekben a mai napra.
Reggel csak felkeltem és csak a saját dolgaimmal foglalkoztam.
Egy csomó vidám dolgot próbáltam felidézni, meg eszembe juttatni, meg örülni már a nem negyven foknak is. Meg a reggeli hideg joghurtomnak, meg úgy mindennek.
Aztán a valóság csak betülemkedett a mesterséges boldogságomban....
A szokásos reggeli gondok, aztán az első munkahelyi konfliktus (amit most úgy érzem, sikerrel abszolváltam), aztán 11:25-kor a tömény sírhatnék.
Az a torok fojtogató érzés, hogy Nagyimék többet nem hívnak már fel ezen a napon. Az az érzés, hogy én már nem várom ezt a napot, mint régen.... És tudjátok miért nem várom/vártam?
Baromira nem azért, mert már megint egy évet beleöregedtem a szokásos semmibe. Hanem mert tényleg nincsenek velem azokat, akiket akarok, hogy ma legyenek velem. Akiknek a vállán most akár ki is bőghetném magam a szokásos öregedős kor para miatt.
Hiányzik:
- Anyukám
- Apu
- Két idióta húgom
- Paragrafus
- Laposnézés
- Csoki
- MelegSzívű
- GalambLelkű
- Blogbarátok kupacban
- "Kolisok" kupacban
- Nagypapám
- Nagymamám
- úgy egy kupacba az összes idióta rokonom (mind az összes, kivétel nélkül, még a falu bikája is meg kleptomán is jöhetne)
- APK
- SzSz
Tudom, tudom....
Nem vagyok normális. Hát nem is. Szeretet hiányos vagyok. Meg szeretteim hiányos...
Na, nem nyafogok.
