Tudjátok, engem a gólya nem selyem lepedőbe pottyantott, hanem szegény, de annál szeretőbb karok közé. Nem panaszkodás, mert igazából mindenem megvolt, és ami meg nem, hát abból meg megtanultam egy pár dolgot. Mint mondjuk bizonyos dolgok értékét és más dolgok árát. Jó ez így, jó hogy így történt.
Persze, lehetne sorolni, hogy miket kellett volna szüleimnek másként csinálni, vagy máshogy gondolni, de talán az is a felnőtté válás része, hogy meglátjuk, elfogadjuk és ezekkel együtt szeretjük a szüleinket, hiszen emberek.
Emberek, akik büszkék, de anyagilag közel távol sem állnak annyira jól.....
Most hétvégén otthon voltam, és elmentünk Nagyimék sírjához. 25 km, tehát benzinben bizony súlyos ára van, mégis a sír rendezett, öntözésen kívül nem is kellett csinálni semmit.
Mondtam Anyunak, hogy szép nagyon. (morbid, hogy egy sír szép), és hogy milyen jól rendbe tartják. Ennek örült, és lelkesen mesélni kezdte, hogy hogy szeretné mindenszentekre, mit ültet rá, milyen koszorút csinál. Aztán egy pillanatra, félbe hagyta, hogy na igen... ezt is ő fizeti... Holott... a sírban nem csak nagyszüleim, hanem a bátyja is fekszik, akinek két felnőtt, velem egyidős lánya van. Rá se néznek a sírra, mióta kifizették az „örökséget”, meg hát a másik tesója is, az se ér rá sose... Pedig, pedig milyen szép lenne fehér kis kavicsokkal megszórni és csak sávot hagyni a virágoknak, és a gond is kevesebb lenne vele....
A temető után szokásos havi nagybevásárlás a tecsóban... ami után elszégyeltem magam, mert bakker, én ha vásárolok... na maradjunk annyiban, ahhoz képest olyan, mintha elfelejtettem volna honnan származom. És akkor kibuggyant belőlem a temető óta tartogatott kérdés:
-    Te Anyu, mennyi kő kell a sírra?
-    Hát vagy három zsák. Dehát egy vagyon.
-    Miért sírkövestől kell megrendelni?
-    Nem, ugyanmáár, az még több lenne....
-    Akkor?
-    Obiba lehet venni.
-    Na akkor menjünk az obiba, aztán veszek három zsák követ.
-    Dehogy veszel, az egy vagyon!
-    Mennyi?
-    Sok.
-    Mennyi? 25 ezer per zsák?!
-    Menj már! Olyan 6 ezer.
-    Anyu, menjünk át vegyük meg! Én nem tudok kijárni a sírhoz. Szeretném. Légy szíves.....

Megvettük. Utána Anyu boldog volt. És a mintákat nézegette, milyet kellene kirakni, hogy nagoyn nagyon szép legyen. Meg praktikus persze. És mindenkinek elmondta, hogy mert Verde vette. Ami nekem kicsit kellemetlen volt, de...
De tényleg... fura ez az egész.... Az egyik szemem sír, a másik nevet. Az érzések ezért visszásak bennem.