Egy hosszú utazást mindig megtervez az ember. Nem vág neki forró fejjel. Gondosan átgondolja, mit visz, mit nem. MI marad és mi megy. Nem kerekedik fel, mint egy forgószél, söpör magával mindent, nem dobál bele válogatás nélkül az ember mindenfélét a bőröndbe, nem gyűri össze a kényes darabokat, és legalább azt megszámolja, hogy hány bugyi kell.
De néha hozza az élet, hogy a cérnaszál elszakad, a csomag még nem áll készen, és mégis útnak indulunk.
Ami a kezem ügyébe került, összedobáltam. Rendszer és logika nélkül. Számolás és tevezés nélkül. Nem hallottam már semmit és nem érdekelt már semmi. NEm tudtam mit viszek magammal és mit nem. Lényegtelen is. Hagynék már mindent és futnék, jönnék, mennék a jövőbe.
Nem rossz ember, egyáltalán nem rossz. Nem érti. Könyörög, kér, türelmet vár. Ribancozik, majd csókolna. És újra támad. Majd térdre borul és zokog. És nem hallja amit mondok. Nem érti, hogy késő. Hogy nem ő, vagyis nem csak ő tehet róla.
Vége.
Reggel semmi értelmeset nem találtam a bőröndben. Még egy árva fogkefét se. Nem gondoltam át, de tudom, hogy ez most jó.
Elindultam.
Végre.