A minap befutott hozzám egy önéletrajz. Sok helyesírási hibával, összevissza szerkesztéssel, felkiáltó jelekkel, rendezetlen és rosszul tördelt sorokkal. A szakmai önéletrajz inkább Volt egy mese, mint Sem egy tényleges CV.

Műszakvezetőnek jelentkezett az Úriember. Nem hirdetünk ilyen állást. Sőt, igazából egyáltalán semmilyen állást nem hirdetünk. Létszám stop. Még egy évig.

Elolvastam, nézegettem.... gyakorlatilag nyitott könyvként hevert előttem néhány szedett vedett lapon egy ember élete. Fájtak a sorok, és fájt, ami mögötte van. Pontosan tudom, hogy milyen munkanélkül lenni. Ismerem a kétségbe esést, a kalkulációt, hogy meddig elég az annyi amire és főként az, hogy egyáltalán mire nem.

Apuval egyidős. Nem tudok neki munkát adni. Még csak esélyt Sem. Lehetőséget Sem. Semmit.

Gondolkodtam, hogy most mégis mit... a legtöbb, amit tehettem, hogy reagáltam. Írtam neki, hogy köszönöm, a jelentkezést, de jelenleg nincs munkaerő felvétel. Úgy utáltam ezeket a leveleket. De azt meg még jobban, ha nem is válaszoltak. A kétséget. És a csalfa reményt, hogy de háthamégis.....

Nem tudom. Nehéz ügy. Szar munkanélkülinek lenni....

Lefűztem az önéletrajzát, hogy talán egyszer hátha mégis....  többet nem tehetek.....