Egy zsírgömböc. A szája feneketlen kút. Az önérzete meg nagyobb, mint a Mount Everest. Szuszog, alig kap levegőt ebben a reggeli hőségben (16fok). Dühödten néz, tolakszik. A kövér ujjai elfehérednek, ahogy ember feletti küzdelem árán felszáll a villamosra. Vizslatja, hová tud leülni, hol van két hely egymás mellett. Csoszog a műbőr csatos barna papucsban, amiben csúszkál a lába. Műszálas nadrágja a combja belső felén felfeslett, a pamut szabadidő felső több helyen pecsétes. Talán még az előző havi étlap látszódik rajta.
Egyszer csak rám néz pici malac szemeivel, majd durván odaböfögi: "Te meg mit bámulsz ropi?"
Csak elfordítottam a fejem, és lesütöttem a szemem. Mit mondhattam volna? Nem akartam illetlen lenni, nem akartam konfrontálódni, csak meg akartam látni benne a jót. Hogy ő egy olyan ember, aki... hm... Szereti a finom ételeket, tudja, és értékeli is azokat, csak a válság... csak a válság megviselte, talán elvesztette a munkáját, nincs pénze jobb minőségű kajákra, ruhákra, talán az evésbe menekült a gondjai elől, talán magányos. Talán valaki, akit nagyon szeretett elhagyta, becsapta, elárulta, kihasználta. Talán ő mindent megtettet, hogy ne jusson ide. Talán beteg, pajzsmirigy problémák, vagy cukros. Könnyen lehet. Vagy az utolsó fillérjét is a gyerekeire költi, vagy valakire akit mindennél és mindenkinél jobban szeret. És a szemében a gőg, a harag és az indulat, csak a sorsnak és a kegyetlen életnek szól, hogy így alakult...
Nem ismerem az életét, nem látok a lelkéig. Mégis hinni akarom, hogy ő valahol legbelül egy meggyörtört, de nagyon jó ember. És talán ez a hinni akarás is csak azért van, mert szégyenllem, hogy bámultam, és mar a sajnálat iránta. Mert sajnálom Őt. Tényleg nagyon sajnálom....