Ennek tényleg ennyire hosszúnak kell lennie? És tényleg ennyire fájdalmas, és küzdelmes és fárasztó és hosszadalmas és végeláthatatlannak? Ez tényleg ilyen gyötrelmes és kétségbeesett?
Ez tényleg ilyen?
Ez valóban ilyen, ha még kicsit tiszteljük a másikat?
Közben persze felszínre tör egy csomó minden más is. Gyötrelmes meg és felismerések, és a mélységes sajnálat, hogy ez így el lett cseszve...
Mindemellett a megélt mindennapok...
Egy brazil szappanoper átláthatóbb, mint az én mindennapjaim....
És ez a sok homlokra csapás... hogy az embernek TÉNYLEG NEM SZABAD AZ ELSŐ SZERELEMével leélnie egy életet...
... mert én... mert én mellette nem felnőtt nő vagyok, hanem az a frusztrált kamasz, aki csomó szarság foglalkoztat és aki annyira szeretet és önbizalom hiányos, hogy az már szánalmas...
