- Verde... annyira elkeseredtem.... Szerinted leszünk mi még szerelmesek?
- Ha ezt meg tudnám mondani, már nem itt lennék.
- De komolyan. Leszünk még, vagy választunk aggyal valakit esetleg, vagy még azt se....
- Leszünk.
- Most vigasztalsz?
- Nem. Szerintem tényleg leszünk.
- ?
- Ideig óráig. De leszünk. Érted, meglátunk egy jóképű énekest, akinek a hangjától feláll a szőr a hátunkon... A szép szemű pizzafutiba, egy mindig kedves hangú pasiba aki telefonon intézi valami ügyünket és annyira udvarias. Leszünk.
- Bazmeg.
- Arra gondoltál, hogy fogjuk-e várni remegő gyomorral a találkozót Vele? Fogunk-e pirulni, ha ránk néz? Leszünk-e esetlenek a közelében? Vigyorgósak csak úgy? Hetekig napokig a föld felett lebegni és ábrándozni? Úgy érezni, hogy megtaláltuk?
- Igen.
- Mind a ketten találkoztunk már a optimális NagyŐvel. Túl vagyunk nem is kevés bonyolult és hosszú kapcsolaton... Voltunk szerelmesek, a szívünk összetört, összeraktuk és rakjuk. Visszük magunkkal a hegeket, a szilánkokat.... (de drámai hatásvadász vagyok)... Szóval. Én tudom, hogy az én szívemet nemsokára ismét ripityára törik. Apró icipici darabokra. Olyan kicsikre, ami után erre a szerelemre képtelen lesz. De ez az enyém. A tiéd... Fenét, hazudthatnám, hogy a tiéd képes, de annyira gusztustalanul racionálisak lettünk a sok szakadás és törés miatt, hogy erősen kétlem... biztos vagyok benne, hogy ÚGY már nem leszünk szerelmesek. A mi szerelmeink már elmentek.
- És most öngyilkos leszel?
- Nem. Azt nem. Csak.... biztosan nem azzal fogom leélni az életem, akivel akartam és akarom. Át kell "kalibrálnom" magam.... érted.....
- Hát én se kérdezek tőled semmit... Elég lett volna ha azt hazudnod, hogy "deee leszünk".....