Az én drága Anyukám soha semmit nem kér karácsonyra tőlünk. Aputól is esetleg egy arckrémet, vagy leánykora kedvenc testápolóját a Fenjált. Ha mégis sokáig nyaggatuk, hogy de mégis mit szeretne, régen mindig azt mondta, amit most én kértem: egy kis nyugalmat. Akkor még nem értettem. Hogy is érthetné egy gyerek, aki a szülei jóvoltából távol van tartva minden gondtól és bajtól, hogy mennyit ér a békesség.

Persze az évek múlnak, s ahogy már az előbb is írtam, a nyugalom az én hőn áhított karácsonyi álom ajándékom. Anyu már más kért.

Csak annyit szeretne, hogy legalább az ünnepekkor legyen együtt a család. Hogy mind, ahányan vagyunk, egy asztalnál, békésen, nevetve tömjük teli a hasunkat. Hogy akkor, amikor együtt lát minket, ha csak kis időre is, de legyen meg a tudata, vagy az illúziója a boldogságnak, hogy mindannyiunk élete "sinen van", hogy jó sorunk van, hogy nem lesz baj, ha már ő nem lesz.

A kérése nem túl nagy, mégis... az elmúlt 5 évben nem voltunk képesek neki megadni ezt az igazán egyszerű karácsonyi ajándékot.

Remélem és bízva bízom, hogy az idei évben, ha csak egy pillanatra is, de sikerül.