Általában engedtem a csábításnak, hogy az egész SzSz iszonyban őt tekintsem főgonosznak. A gaz csábítónak, aki úgy játszik velem, mint Santana a gitárjával. Aki kihasználja egy naiv és gyenge női lélek odaadó rajongását.

 De azért egyértelmű, hogyha én az a kis naiva lennék, akinek a szerepében KÉNYELMES tetszelegni, akkor nem így élnék. Nem lenne SzSz. Vagy csak SzSz lenne, vagy nem csak SzSz lenne. Szóval fordítsunk egy kicsit a nézőponton. (és a blog innentől erősen sarkított)

Szeretőt tartok. Méghozzá egy családos embert. Elcsábítottam. Amikor megismerkedtem vele, még csak egy komoly kapcsolata volt, de ez nem érdeklet, mert imponált, hogy egy ENNYIVEL ÖREGEBB pasinak tetszem. Hogy érdeklődik. Hogy elég volt egy csók, és eszét vesztette. Kihasználtam a gyengeségét. Kihasználtam, hogy bizonytalan volt a kapcsolatában, hogy kétségei voltak a nőt illetően, aki később a lányát szülte, hogy megingott mert félt a jövőtől, félt az örökkön örökkétől. És éreztem minden kétségét, gyengeségét. Már akkor is tudtam, hogy hol kell aláásnom a védvonalát, hogy az a lábaim előtt heverjen. Tudtam, hisz olyan egyértelmű volt. Ki volt éhezve. Ki volt éhezve arra, hogy valaki úgy tekintsen rá, mint egy félistenre, aki kellően meg tudja játszani az intelligens társalgó partnert, aki tudott játszani, akit képes volt elcsábítani, akit kvázi levadászhatott.

Megkapta, amit akart, és én is megkaptam amit akarok. De a játék nem ért véget. Nem akartam, hogy véget érjen. Nem engedtem el. Kellett. Kell.

Kellett a lelkemnek, kellett a testemnek. Kellett az esze és kellett a teste. Talán kellett volna a lelke is, de azt az egyet nem adta el. Bármit tettem, nem adtam el. Persze, annyira elfajzott nem vagyok, hogy megkaparintsam, kifacsarjam és visszalökjem neki, hogy kössz, ennyi volt, vidd ahová akarod ezt az agyongyötört elhasznált lélekfoszlányt.

Ha így tennék, akkor csak simán eldobnám. Ennyi erővel szakíthatnék is vele, az ugye kevésbé lenne kegyetlen. De nincs mit tenni. Még szükségem van rá. Még kell. Még szívom a vérét. Magam mellett tartom, hol  negédes hízelgéseimmel, hol haveri hátbaveregtésekkel, esetenként éjszakai kilengésekkel, néhol pedig azzal, hogy játszom vele, hogy gyerek vagyok neki, vele.

Tudom, hogy mennyit tépelődik. Tisztában vagyok vele, hogy felőrli a kettőség. És én nem könnyítek a terhén. Nem kötelezem el magam se mellette és nem hagyom el örökre. Hagyom, had szenvedjen és küzdjön, vergődjön és kínlódjon. Kínozza magát, hogy amikor találkozunk, én legyek minden fájdalmára és sebére az egyetlen gyógyír. Mert akarom, hogy rajongjon értem, hogy valaki éreztesse velem, hogy nő vagyok, hogy kellek még, hogy érek még valamit. Hogy forgassa fel a sivár hétköznapjaim, vigyen színt a szürke életembe, aztán tűnjön el, had éljem a langyosnak se mondható biztonságos életem APK mellett....

Ui: csak egy valamit nem lehet sarkítani az egész sztorin.... hogy valójában mindennél jobban szeretem, szükséges a létemhez.