Még ha nem is veszem fel, és tartom magam, mert tartani kell, és akkor se és akkor se és csak azért se omlok össze, az elmúlt időszakom méltán megérdemli a katasztrófális jelzőt. Milliomodnyi félresikerült apróság és még néhány orbitálisan mount-everestnyi katasztrófa...

MÉGIS folyamatban van minden. Alakul lassan változik minden. Szépen haladnak a dolgok a maguk útján.

Kedden este éreztem először. Stresszlevezetésként sétáltam haza a melóhelyről, közben SzSz-nek panaszkodtam, és egyszer csak megéreztem. Belemászott az orromba. A hideg föld szaga, ahogy lassan melegszik. A nedves fák ébredező illata, a levegő, ahogy nem csípett, hanem éppen csak egy picit és pillanatnyit megcirógatott.

Azzal sem mondok senkinek újat, hogy tegnap ragyogó napsütés volt. Melengető, ölelgető, mindenféle huncutságra csábító napsütés volt. Egy pillanat erejéig még az életkedvem is megcsillogtatta magát. Egy másodperc töredékéig még el is hittem, hogy jobb lesz minden, mert ahogy a természet képes meghalni és felébredni, még a -20 fokból is, akkor én, a jelenlegi mélypont ellenére is képesnek kell lennem megújulni.

Menni fog. Mennie kell! AKAROM, hogy menjen :D