Most így kora hajnalba, azaz délelőtt 11 órakor a szatirikusan poénos lánybúcsú leírás elmarad. Lesz majd, csak nem most.

Kicsit túl sokat sikeredett innom. Mondjuk pontosan 10-el többet az utolsó utáninál. Hogy miért? Mert csak így tudtam elviselni. Igen, igen gyenge vagyok.

Nyilván nem hajtottam fejet 10 liba véleménye előtt, de ahhoz, hogy intelligensen szembe menjek velük, vagy hogy csak rájuk hagyjam...

Ha nem lennék ennyire határozottan a "deénmégakkorseakarokférjhezmenni" elv mellett, akkor még szarabbul éreztem volna maga. Rajtam kívül minden csajnak gyűrű volt az ujján, kicsi cuki gyerekek képeit hordozzák a pénztárcájukba, nem isznak, mert anyákfeleségekmenyasszonyoksoffőrök, és a legdurvább körömlakk szín az átlátszó volt. (nyilván az enyém vörös) És persze mind mind kurvára boldog kifelé.... Azért kifelé, és azért hihetően, mert mondjuk náluk mélyebb szint nincs is, csak a felülső egy, oké oké, nem szólom le őket.

De az én eszméimmel és mentalitásommal állni a sarat, majd lélekben kicsit megtörni, amikor mind mind a hülye gyűrűjüket mutogatta, és vígasztalni kezdtek, hogy majd én is biztos kapok valami csodaszépet.... addigra is ittam, de itt kezdtem el inni erősen, mert van nekem gyűrűm, de nem hordom, tudom, hogy mit akarok, de nem teszem, és kellhettem én, de nem igazából. És most kis önsajnáltatás: mert az igazi Verde nem kell senkinek...

És bizony addig addig ittam, míg végül olyan 5 óra körül egyedül az esőben zokniban sétáltam haza... Még most is szédelgek, még most is kevéske a vér az alkoholomban, ugyhogy a vicces, anyázós fikázós lánybúcsút fricskázó posztra még kicsit várni kell, most kicsipicit önsajnáltam.