A bakancslistám utolsó pontján egy meglehetősen furcsa "izé" áll, ami kicsit magyarázatra szorul. Kezdjük mondjuk a Dakarral.

Bőven középiskolás éveim elején akadt egy olyan húzósabb nap, mikor a töri témazáró egy napra csúszott a fizika dolgozattal. A töri sose igényelt részemről nagyobb felkészülést, mert az eseményeket megtanultam, az évszámokat meg lesúgták vagy kipuskáztam. Az volt az egyetlen, ami sose ment. A fizika viszont annál nagyobb kínlódás volt. Utáltam. Gyűlöltem, és szenvedtem és egy csomót készültem, ezért olyan éjjel fél 1ig tanultam. Rezignáltan bekapcsoltam a tévét, és a látványtól kikerekedtek a szemeim, megemelkedett a pulzusom, adrenalin szint az egekben, és fél 3ig tátott szájjal néztem, ahogy a böhöm nagy autók száguldoznak a sivatagban, ugratnak, felburulnak, eltévednek, a hozzájuk hangyányi motorosok szó szerint élet-halál harcot vívnak az elemekkel és a saját magukkal, és az óriási szörnyszülött kamionok pedig se istent se embert nem ismerve vágtáznak a homokos semmibe.

Valahogy így kezdődött. Azóta, ha látom, ha van módon, ha fennvagyok, megnézem. Nézem és gyönyörködök és irigykedek, hogy én is ott akarok lenni, nyelni a port, száguldozni, kiszáradni, izzadni, leégni a forró napon fázni a mínuszus éjszakában dideregni, eltévedni majd visszatalálni, felborulni aztán felállni és tovább menni. A vizet a legnagyobb kincsnek kezelni, a futamot ha fel is kellene adni, de mégis saját magammal szemben győztesként kikerülni.

Imádom.

Persze én se értem magam, mert általában a hétköznapi életben ezek a dolgok egyáltalán nem vonzanak. Nem vagyok ilyen motorsport fan, rühellek leégni a napon és kiszáradni, utálok rohanni és rossz helyen aludni. Meg úgy amblock kvázi mindent rühellek, amit ez a verseny megtestesít.

Szóval ez magamközt szólva igencsak furcsa rajongás tőlem.