Nekem nem feltétlenül jó az alvókám. Sőt, esetenként kifejezetten siralmas. Ahhoz, hogy egy jót alhassak nekem nem elég egy ágy, esetleg a buszon/vonaton egy ülőhely. Szükségem van egy bizonyos biztonság érzetre, amit ha más nem is, de a takaróm biztosan megteremt. Igen, én az a bizonyos típus vagyok, aki nyáron is nyakig húzza a takarót legalább addig, amíg el nem alszik.

Abban az igazán pihentető reggel üdén és frissen ébredő alvásban sem volt részem mostanság. Tudjátok, az a típusú amikor kinyitod a szemed, a világ élesebb és fényesebb, de nem bántóan, hanem olyan vérpezsdítően energikusan. Amikor úgy kedved lenne megváltani a világot.

Egészen szombat hajnalig nem volt bennem hiányérzet, vagy vágy ezután az éles érzés után. Azóta viszont, egy pöttyet talán túl erős is.

Biztonságban, elégedetten, melegben bevackolva, a melegségét érzeve, a hangját hallgatva elbólintani, majd vigyorogva megébredni, hát... olyan volt, mintha az ember megtalálna valami számára nagyon nagyon nagyon kedveset, amit régen elveszettnek hitt és százszor lemondott róla.

Aztán megint elveszti....

És a nyomában járó űr még nagyobb.