Vannak ezek az apró kis téglák. Kicsik, pici súlyok van, és ahogy szaporodik az évek száma, úgy nő a téglák száma. Akad olyan időszak, amikor csak kicsi raklapokra rakjuk, aztán ha eljön az ideje építkezni kezd belőle az a ember lánya. Vagyis.
Paragrafus szerint antiszociális lettem.
Lowrider szerint a munkába beletemetkezni, és megfulaldni benne, nem jó ötlet.
Csoki szerint, elfelejtek levegőt venni.
Lakóbarát pedig csak pislog, hogy sose voltam még ennyire nebántsvirág, pedig azért már elég rég óta ismer.
Játszok a tégláimmal. Aprócska de erős várat építek magamköré. Dolgozok. Dolgozok. Dolgozok. Közben pedig gyűlik az adósságom a "többiek" felé, mert szeretnék láttni azt a Verdét, aki nyáron olyan.... olyan igazi Verde Volt. Most pedig nézik, hogy lassan nem látszom ki a fal mögül.
A helyzet az, hogy gyakorlatilag folyamatosan beteg vagyok. Vagy a hátam csipődik be, vagy lázam van, vagy folyik az orrom, vagy fáj a torkom.
És emellé szarrá vállalom magam a melóban. És bele temetkezem, hogy legalább onnan kapjak valami elismerést, valami jó szót, valami bármit.
Aztán adós vagyok még egy levél fordításával, amit elvállaltam, és lassabn készülök vele mint a luca széke, mert este 11kor már nem mindig áll rá a fejem, de attól, még nagyon gáz....
És hanyagolok minden emberi kontaktot is, mert... mert......
És tudom hogy ne tudnám. Ne nyafogjak, az élet szép és jó, csak éppen darabokban vagyok megint. Nem várom mástól a boldogságot, csak a nagyon szeretett dolgok.... a tényleg vágyott dologok.... na azokból nem lesz semmi.