... azonnal utána kapsz, mert éjjel, éjfél után néhány percel ha csörög, akkor baj van. Vérnyomás a plafonon, kotorászás a tapi képernyőn, anélkül, hogy emberlánya nézné, hogy kiaz, mert baj van. Ilyenkor baj van. Ilyenkor a kedves csörgés egy sziréna... és ahogy az álmosságtól letapadt nyelv, épp csak megformál egy....

- Igen?!????

-HOL A LEVÉL????!

- Elnézést, téves.

letettem. Majd Dió pislogott nyújtózott és nyalogatni kezdte a lábam,így mire megint csörgött a Telefon, már leesett, hogy Csoki éppen az esti ígéretem próblja behajtani.

- Nem téves. Ezt majd Mond a mikulásnak! Milyen vagy már, nem küldtél listát. Én persze megírtam, de nem fogom átküldeni, mert lenyúlod az ötleteim. Szép egy barát vagy, még levelet se írsz a Jézuskának....

(vagy valami ilyesmi monologba csöppentem bele, annyira nem emlékszem. Bár halllottam, hogy Csokiné a háttérben mondogatja, hogy hagyjon aludni...)

- Te tényleg ezér hívtál éjnek évadján?

- Ezért.

- Te beteg vagy....

- Holnap estére lista!

- Dolgozom. És fodrászhoz megyek....

- Kifogás. Mellébeszéd. Nyűglődés. Ha nem írod meg, átmegyek és elseggelek!

- Odaadnád Csokinét?

-?

- A telefont. köszi....

- Szia... Ne haragudj, csak...

- Semmi. Ivott vagy füvezett?

- Egyik se. Kattant. Velem is megíratta.

 - Nem fogom megúszni, mi?

- Nem fogod...

- Miket írt?

- Ha elmondanám beadná a válást.

-.... Mond meg neki holnapra meglesz....

 Kimentem inni egy pohár vizet, erre csapódik a bejárati ajtó, lakóbarát berobban, és széles vigyorral a képén közli:

- Jövő héten szerdán megyünk salsázni. Megvettem neked is a jegyet és a kövérséged, meg a munkád, meg a lelki nyomorod nem kifogás!

... Ha belegondolok, hogy SzSz egy órán át hallgata a hülyeségiem, aztán Paragrafus két órán át....

Nincs sok barátom. Sőt. Alig akad. De akik vannak. Ők a legnagyobb kincsek.

- Baszki, írjunk levelet a Jézuskának! :D

- ? Jó.

- Komolyan. De ne szokványosat. Kib.szott jó depresszió űző lesz ezen a szaresős napon.

- Okés, én madj tájfunmentességet kérek meg világbékét.

- EZ pont átlagos. Figyelj. Most ne ilyet írjunk, hogy "azt szeretném, hogy APK legyen boldog és ne utáljon".

- Kösssz....

- Én kérek tőle egy Audi TT-t. Hmm.... Na jó. Legyen kicsit reálisabb. Elég lesz a legújabb Xbox, meg egy kupon, hogy annyi játékom lehet hozzá, amennyit akarok. Na ilyet! :D

- Jaaaa. Jó.

- Te mit kérsz?

- Majd átgondolom.....

- Ne már Verde. Szedd össze magad!

- De télleg nem tudom....

- Bazmeg.... kérj örök mintát szarokszik-éktól. Vagy akármi.

- Majd gondolkodom.

- Estére lista. Átküldjük egymásnak. :D Fasza lesz! Az enyém már most 1000 oldal :D

Vannak ezek az apró kis téglák. Kicsik, pici súlyok van, és ahogy szaporodik az évek száma, úgy nő a téglák száma. Akad olyan időszak, amikor csak kicsi raklapokra rakjuk, aztán ha eljön az ideje építkezni kezd belőle az a ember lánya. Vagyis.

Paragrafus szerint antiszociális lettem.

Lowrider szerint a munkába beletemetkezni, és megfulaldni benne, nem jó ötlet.

Csoki szerint, elfelejtek levegőt venni.

Lakóbarát pedig csak pislog, hogy sose voltam még ennyire nebántsvirág, pedig azért már elég rég óta ismer.

Játszok a tégláimmal. Aprócska de erős várat építek magamköré. Dolgozok. Dolgozok. Dolgozok. Közben pedig gyűlik az adósságom a "többiek" felé, mert szeretnék láttni azt a Verdét, aki nyáron olyan.... olyan igazi Verde Volt. Most pedig nézik, hogy lassan nem látszom ki a fal mögül.

A helyzet az, hogy gyakorlatilag folyamatosan beteg vagyok. Vagy a hátam csipődik be, vagy lázam van, vagy folyik az orrom, vagy fáj a torkom.

És emellé szarrá vállalom magam a melóban. És bele temetkezem, hogy legalább onnan kapjak valami elismerést, valami jó szót, valami bármit.

Aztán adós vagyok még egy levél fordításával, amit elvállaltam, és lassabn készülök vele mint a luca széke, mert este 11kor már nem mindig áll rá a fejem, de attól, még nagyon gáz....

És hanyagolok minden emberi kontaktot is, mert... mert......

És tudom hogy ne tudnám. Ne nyafogjak, az élet szép és jó, csak éppen darabokban vagyok megint. Nem várom mástól a boldogságot, csak a nagyon szeretett dolgok.... a tényleg vágyott dologok.... na azokból nem lesz semmi.

...valahol nagyon félelmetes tud lenni, mikor elmélázok, hogy de régen beszéltem Csokival, és jön a semmiből egy sms tőle....

 Jól vagy Verdém?

... de a választ már nem bírja el egy sms.....

Már most tudom, hogy ezt nem lehet itt visszaadni, de megpróbálom.

Péntek délután jön át öreganyám, hogy képzeljem.....

- Meghalt az Etának a férje.

- ? Uh, mikor? Hány éves Volt?

- Tegnap délután, Volt az már olyan nyolcvan.

- Hát akkor nem lesz több jó bor.

- Eddig se Volt. De megyek elmondom apádnak is.

Néztem utána, pislogtam, hogy hat ha meghalt a borász Béla bácsi, akkor azért.... na de tényleg nincs aki tovább vigye a boltot, Öreganyám nem egy borivó, nem is tudhatja.

Aztán  mentem a temetőkbe, egyedül. Nagymamámék sírjától visszafele, mint minden éven, megálltam a Bácsikánál mustot venni. Gondoltam megkérdem az öreget, van-e valami jó bora. Mondja, hogy neki nincs, de tud egyet ajánlani... Megálltam ott is, vettem ilyent is meg olyant is a borásznál, aki megkérdzete, hogy ugyn kifijaborja vagyok. És beszélgettünk, meg arról, hogy kit ismer a szülőfalumból.

- Hát nagy vetélytárs ott az öreg Borász Béla, tavaly is elorozta előlem a jobb helyet a bor versenyen.

- Képzelje... szegény tegnap meghalt.

- Ne mondja...

És akkor az ilyenkor lezajló szokásos udvariassági körök és beszélgetés. Majd kézfogás, és irány haza.

Mesélem Anyunak, hogy mi történt, mondom, hogy mi meg hogy Volt, és hogy az Borász Béla, most így már nem ellenfél... Anyunak elkerekedik a szeme....

- ? Hogy jön ide a Borász Béla?!

- Hát azt mondta Öreganyám, hogy meghalt.

- ??? Ki?! A Borász Béla?!

- Azt mondta meghalt az Eta férje.

- Az persze. Az Etuskánk férje halt meg!

- De hat nekem azt mondta, hogy az Eta férje, nem azt hogy az Etuskánké. Sose hívta az Etuskánkat Etának. Az Eta, az a borász Eta....

- Hát biztos azt hitte tudod, kiről beszél....

- Én tudtam is!

Röhögés....Szerencsére Borász Béla bácsi jó sokáig fog élni.

Vasárnap ebédnél egyben a család, próbáljuk mesélni Anyuval, hogy gyakorlatilag halálhírét keltettem az Borász Bélának. Biztos nem voltunk érthetők, mert Kézműves nagy komolyan megszólal.

- Most mi van? Etuskánknak Volt még egy férje, vagy elvált, vagy mi van, hogy nem tudjátok hogy ki halt meg?

Tíz perc magyarázkodás után leesett, röhögött ő is. Majd a nevekre való hasonlóság jegyében, hogy tényleg mennyire gyakori név ez az Eta, megszólalt:

- Amúgy most mért?! Iren ángyunk is Eta, nem?!

Gyakorlatilag a torkomon akadt a saláta, és nem bírtam lenyelni. Megint tíz perc magyarázkodás, hogy az ángy az rokon, az Iren, meg egy név.....

Mikor már mindenki tisztázott mindent, és Pláza Cica zárásként összegzett, Apu felnéz, és döbbent szemekkel mered rám:

- Mi, te azt hiszed, hogy a Borász Béla halt meg?

- Már nem. De eddig ezen röhögtünk....

- Én azt hittem csak agyatokra ment a húsleves.....

Hmmmm.... érdekes megközelítés.

Én nem tudom eldönteni, nekem nincs gyerekem. Tényleg retteg a bébi?

Nekem is olyan mintha meghatódna... de lehet hogy tényleg retteg?

Verde, was würdest du machen, wenn deine Wohnung fertig wäre?*

Főnököm

És a fenti kérdésre az Volt a válaszom, hogy nem szoktam unatkozni, mert tenni kell, menni kell, lenni kell,és nincs megállás, nem lehet lazázni, mert helyettem úgyse csinál meg senki semmit, és akkor......

Nem panaszból, de tényleg igyekszem minden percem kihasználni, nincs nagyon üres járat, ha meg lenne, akkor azonnal kitöltöm. Meg se hallom magam a sok tennivaló halomban. Csak csinálom, csinálom, csinálom.

SzSz tegnap valami ilyesmiért cseszett le, hogy elég lenne hazafelé vezetnem, nem pedig neki óbégatni a telefonban, aztán postázni, hazamenni, kutyázni, edzeni menni. Hogy vegyek már vissza, és egyszerre csak egy..... pff.... könnyen dumál, akinek mindene megvan..... aztán fejhez Kapok, hogy baszki, nekem is megvan mindenem, és most sírhatok itt azon, hogy szingli, meg mindjárt harminc és gyerek, de ha veszek egy mély levegőt, akkor azért látom, hogy egy egészséges párkapcsolatra még nincs kész a lelkem, és amúgy amennyire lehet, minden rendben van körülöttem, csak nincsenek a dolgaim "túlbiztosítva".

De visszatérve az eredeti kérdésre... Főnököm úgy gondolta, akkor majd unatkozni fogok. Hát de nem. Mert itt van Dió, aztán meg járok Aikido-zni.

Dió reggelre összenyalogatta a velúr cipőm, így az úgy nézett ki, mintha megmászták volna  a csigák.... (szörnyű, de valahol meg írtó cuki) Amúgy egyre jobbak a szobatisztasági szokásaink. Csak az a szép ezüst szőnyeg ne irritálná....

És a tegnap esti Aikido... Én élvezem, tényleg. Csak engem ne bántsanak. Ami azért ugye nyilván hehehe..... mert ha én vagyok az uke (a támadó), akkor úgy földhöz csapnak, hogy nyekkeni sincs időm. Természetesen eszméletlen béna vagyok, de a régóta odajáró profik azért sokat segítnek, vagy éppen baromira a földhöz csapkodnak.  Mondjuk az is jó. Eddig szerencsétlenkedseim nem jártak komolyabba harci sérüléssel, kimerültek néhány foltban a karomon. De tegnap... tegnap úgy beleszaladtam (szószerint) egy ütésbe, hogy a jobb kezem szóköznyomkodó ujja hátrafeszült, és most olyan, mint egy elefánt kislábujja. Aztán meg mivel eme fontos védekezeő szerepet játszó ujjacskám kiesett, megbillent minden egyenem és súlyom, és meghúztam az oldalam. Jelen pillanatban nem is tudom mi fáj jobban....

De leginkább csak röhögök magamon, hogy még mindig képes vagyok úgy viselkedni mint egy hisztis óvodás, hogy ide mindent, DE AZONNAL! Pedig csak élvezettel csokit kéne majszolgatnom a kanapém sarkába kucorodva, közben pedig Dió csuklásán vigyorognom.

*Verde, mit fogsz csinálni, ha kész lesz a lakásod?

Ismét egy esküvő, ismét egy baráti pár, újabb gyermek áldás várható.

Meglepődtem, mikor bejelentették, hogy december 23-án lesz a pici esküvő, csak szűk család semmi fakszni. De azért örültem. Bár azért ilyenkor csak facsarnak egyet az én páratlan szívemen.

És néztem, hogy boldogok, hogy gyűrű, meg szerelem, meg miegymás. És beugrott a mondat, amit a vőlegény mondott nekem anno. Hogy "mellette megnyugodtam". Ezt mondta Csoki is. És még két másik srác. Hogy amellett a bizonyos lány mellett megnyugodtak.

Nincsenek heves érzelmek, nincs semmi nagy cécó. Csak megnyugszanak. Megérkeznek.

Azt hiszem, ez lehet a kulcs. És tudom, hogy ennyi idősen még ne temessem magam, de amig én nem vagyok nyugodt, mellettem Sem nyugszik meg senki, és....

és akkor Dió bekutyorodott az ölembe, és mély álomba szenderült. Egy tűnékeny pillanat erejéig megnyugodtam.

„Ha már együtt kell laknunk, akkor meg kell állapodnunk pár szabályban.
Na, szóval akkor az alapszabályok:
Nem ugatunk, nem vonyítunk, bent a házban sehol se emeljük fel a lábunkat.
Ez itt nem a Te szobád!
Nem rágcsálunk, nem nyálazunk, hordjuk a bolhanyakörvet.
Ez itt nem a Te szobád!
Nem kunyerálunk kaját, nem szimatolunk sliccet, nem iszunk a WC csészéből.
Ez itt nem a Te szobád!
Ez itt a Te szobád. A ház többi helysége az enyém, és amikor hazajövök az én házamba, szeretem mindenemet ott találni ahol hagytam. Mindent a maga helyén. Ha Te nem nyúlsz az én holmimhoz, akkor… akkor biztosra veheted, hogy én se nyúlok a Tiedhez. Na, ez az ahol csinálhatod. Ez itt, ez a Te ágyad. Ha ezeket a pofon egyszerű szabályokat betartod és kussolsz jól ki fogunk jönni egymással.”

Gondolom mindenki tudja, honnan az idézet.

Lakóbarát nagyon röhögött, mikor reggel elmagyaráztam Diónak, hogy nem rágcsálunk, nem nyáladzunk, nem iszunk a WC csészéből, ez itt nem a te szobád. Nem vonyítunk nem szimatolunk sliccet, mert ez itt az én lakásom, mert amikor hazajövök, szeretnék mindent ott találni ahol hagytam.... Cserébe megígérem, hogy hazajövök és megetetlek és játszunk.

Szerinte Dió nem érti, miről dumálok neki fél órát, csak azt hogy ez a nő totál lökött.

Mert hogy van már ám nevünk is. Dió. Kettő egész okból is. Az első, hogy Diego, a szőnyegspecialista röviden. A második, hogy kedvenc játéka két szem dió. Az én arany pofám.

Betegségnél fejeztem be, kezdem is onnan. Helyre rázódtam, de szerintem lelki eredetű. Mert a torkom fáj, és lázam van/volt. Az nálam mindig valami elfolytás, valami ki nem mondott izé.

Aztán van itt ez a nagy londoni vihar és van kiért aggódnom Londonban, aki már nem is emlékszik rám, én mégis aggódom érte.

Aztán hogy Kézműves a maga 25 évével olyan felelőtlen és gyerekes és magához nem méltó viselkedést produkál, hogy tényleg csak pislogok.

Akad még  olyan gyerek játszótéren való nézegetése aki nem az enyém, de mégis magaménak érzem, mert az apja szombaton totál elcsigázottan az én ezüst színű szőnyegemen nyúlt el, csukta le a szemét, és engedett meg magának fél perc csendet.

Meg egy egyre rosszabbul levő Lowrider, aki makacsabb mint én....

Anyuban való lélektartás...

És a legjobb, a kis kópém. Aki kirajzolja jövő vonalát. Én vagyok a magányos kutyasétáltató nénik következő generációja:

Mindenféle feltételezéssel ellentétben, Ő nem nyuszi, nem tengeri malac, nem macska. Ő egy babakutya. Aki nevet keres. Imádja az ezüst szőnyegem....

(hmm... valami van ebben a szőnyegben, hogy mindenki imádja)

hatterkepek-tomesjerry_3_jpg.jpg Gyakorlatilag én lettem tomésjerry. Kóválygok, mint Tom, mikor fejbe kólintják és olyan a nyakam, mint mikor Jerry torkán akad a sajt. És kábé olyan romokban hagyom magam után a lakást....

Van például ez az 50X50-es kacsatollal töltött nagyon féltett díszpárna szerelmes párom, amire nem szabad ráfeküdni, hozzáérni, támaszkodni. DÍSZNEK van, nem lehet vele csinálni semmit, ami egy párnával van. Hát tegnap a negyven körüli lázammal azon aludtam el, és az hagyján, hogy ráfektüdtem, de ráizzadtam, és rányálaztam.

A szemetet minden este ki kell vinni. Jó, kivéve ha nem termeltem semmi szemetet, ami képes lenne bűzölögni, de szerintem minden bűzölög. Gyakorlatilag a szemét nem hogy kividve nincs, hanem ott gyűlik, ahol éppen haldoklom.

A szép ezüst szőnyegemre nem lépünk ám rá cipőstöl!!! Dehogy! Kivéve, hogy annyira fáj a csipőnk, hogy tényleg szívből örölünk, ha elvonszoljuk magunkat a kanapéig, ahol úgy vesszük le, mintha spanyol csizmát húznának rólunk.

Apropó, kanapé. A kanapét se lehet gyűrnyi, nyüstülni, mert nem azért van.... széjjel feküdtem.

Arról nem is mesélek, hogy én azonnal mindent a mosogatógépbe pakolok, különben 1000% hogy ellepné a konyhát a dzsuva. Ahogy most is.

Ha esetleg kijövök ebből a nem takony, hanem torokfájós lázkórból, esküszöm, a magam utáni rendrakás sokkal fárasztóbb lesz.

Amúgy jól vagyok. Tényleg. De nem bánnám, ha valaki ágyba hozná a teám, megsimizné csoffadt hajam és picirinyit aggódna értem és főzne levest. Vagy hozna fagyit.... Vagy kérdezgetné, hány fokos a lázam. Pontosan, Anyu-hiányom van.

Meg kell állapítsam, sokkal jobb egyedül vacogni egy b.szott nagy francia ágyba lázasan meg minden, mint mikor valaki folyton betakar, és geggyülget, meg ilyenek.

Gyakorlatilag így csendben el lehet pusztulni, és senki nem zaklat.

Bár az nem vicces, hogy didergés közben leharapom a nyelvem, ezért a mai coldrex meg csípi....

Ő Mazsi....a dilemmám...

.... akad itt minden.

Szeretet hiányból fakadó majdnem kiskutya megvásárlása, vinnyogva röhögös, több mint enyhén becsípés, és egyéb bipolaritásra utal jelek.

Aztán kifutni a világból érzés, túlköltekezés, kényszer sütés főzés, végig pityergett este, de annak megállapítása, hogy a a fürdőkádban állva a zuhany alatt nem bőgtem.

Bezárkózás és túlzott megnyílás, védekezés és támadás. Feleslegesen.

És a fejem felett pallosként lebegő kor, na meg a tény, hogy tényleg nem Leszek már többet szerelmes, hogy képtelen vagyok szeretni, mert akit tényleg szerettem, annak sose kellettem, így meg 29 évesen, sok sok plusz kilóval, lelkileg csonkán meg akár az esélytelenek nyugalmával indulhatok a kétségbe esett hülye libák biztos palit akarnak fogni ligájában......

Arról meg nem is beszélve, hogy olyan felelősséget érzek egy ember iránt aki kétes, hogy valaha a kötelességen kívül érzett irántam igazi és mély szeretet, aki annyiszor mondott nemet minden kicsi vágyamra, hogy eszembe se jutott vele nagyban gondolkodni, aki bántott és visszahúzott és sokszor megláncolt. Akit bántottam és nem bíztam benne, de mégis... felelősséget érzek, és a szívem szakad meg érte.... pedig nem kellene, mert gyűlöl.... mert minden az én hibám, egyes-egyedül csak az én hibám, ő nem vétkes. Csak én. És néha, néha néha, még el is hiszem neki..... Mint most....

Ellenben MOST befejezem a nyafogást.

Mert értelmetlen. Hiszen hoztam Ezer rossz döntést, változtatni meg csak a jövőn tudok, ugye...

Amikor orrot fúj, mindíg a jobb kezével nyúl a nadrágja zsebébe, kétszer kifujja, meg törli jobbról balra, balról jobbra hosszan majd két pici törlés a baloldalon gyorsan egymás után az orrát.

Vígasztalhatatlan.

Nekem pedig mérhetetlenül fáj, hogy nem tudom enyhíteni a kínjait.

Mégis.... majd 12 év...

Pasit? Pasikat? Egy foci csapatot? Nyilván....

Mondjuk én azt hiszem azt se vettem volna észre, ha egy meccsnyi rögbi játékos bújik meg a több mint fél szobát elfoglaló ágyamban. (nem, nem a szoba pindurka)

Éjjel iszonyat rosszul aludtam, forgolodtam, meg megébredtem, és tudjátok, mikor valami szúr, meg bök, meg nyom, és így elkezded kotorni és akkor találsz....

- egy telefontöltőt a lábadra tekeredve (mert annak ugye az ágyba a helye)

- az éppen befejezett könyvet

- egy bögrét

- egy tollat

- egy melltartót

- egy diétás csokit

- gumicukros papírt

- egy mappát tele a melóval

- nem használt papírzsepit

- c-vitamint

- plüss maci egyet és plüss maci kettőt

- fürdőköpenyt

- szexi de hideg pizsamát

- privát mobilt és céges mobilt

és ahogy egyre éberebben kotortam ezeket elő, átfutott az agyamon, hogy rendetlen vagyok. Pedig dehogy, csak az egész hálószobámban egy ágy van, na. Ezek legalább nem horkolnak.

Már már megnyugodtam, mikor valami nagyon hideg és nagyon fémeshez ért a csupasz lábszáram. Egy jól irányzott dühös mozdulattal majdnem kirepítettem a többi talált tárgy közé, de aztán a súlya miatt észhez tértem....

Kishijján kivágtam a vadiújkurvadrága céges laptopot....

Lehet inkább aludnom kellene, mint felfedezőt játszanom.

azt hiszem, azzal, hogy APK édesanyja elment, megint tanultam valamit. Az életről és magamról.

Néha tényleg túl érzékeny vagyok és hírből Sem ismerem a leszarom tablettát. Még jó, hogy vannak barátaim, akik azért erre emlékeztetnek. Hogy vannak terhek, amik nem az enyémek, és tanuljam meg lerakni őket. És ha nem veszek mindent magamra akkor azzal nem falat emelek, csak normálisan viselkedem. Nem kell mindenki bánatába belehalnom.

És az is milyen jó, hogy az ilyen nebáncsvirág korszakaimkor írnak, hívnak, megszorongatnak, erősítik a pozitivumaim. Meg tartják bennem a lelket.

Itt vannak, velem. Ez olyan... jó... CSUPA NAGYBETŰS JÓ

Szóval...

Kedves Barátok, (bár nem olvassátok a blogom, mert nem is tudtok róla), köszönöm. Tényleg.

Csoki, Csokiné, Melegszívű és Lakóbarát tegnap este a vacsora vendégeim voltak. Hosszas vitákba menően nem kirántott fogkefe került az asztalra, hanem zöldséges rizs, rántott hús, paradicsom sali és a nosztalgia jegyében paprikás krumpli. Desszertnek meg csodáscsokismuffin-fagyival.

Az este hangulatának megalapozásában némi vodka, forralt bor és rosé is erősen segített. Jól sikerült. Két óra alatt dobtam össze gyakorlatilag a menüt, Otthonom otthonos Volt és meleg meg hivogató. Én pedig a mindennel és mindekivel foglalkozó vendéglátó házinéni, az ünnepi evőeszközeivel, de felespoharak nélküliséggel.

Tényleg minden remekül sikerüllt. A beszélgetés, a kaja, az önfeledt jó hangulat. Annyira valószínütlenül normális Volt. APK mellett egy ilyen este merő stressz lett volna, a végén mindenki kirepmülésévél, és egy miért nem mennek már el ha másnap meló és éfjél is elmúlt.

Az erkélyen csuktam éppen be az ablakot....

- Verde. Mond.

-? :) Mit mondjak?

- Mi van?

- Kedd este, és 15 fok.

- Aham. Sertepeltélsz, és mindent intézel, mindezt egy 20 éve gyakorló háziasszony is megirigyelheti. Mi a baj?

- ....

- Nagy a gond?

(Csoki megölel, és hagyja, had szipogjak)

- APK anyja.... Torzsa.... Ma reggel meghalt.

(még jobban szorít, megölel, és nyugtat)

- Nem te vagy ezért a felelős. Nem a te terhed. Ne cipeld. Sajnáld. Sajnáld APK-t. APK édesapját. De ne hordozd. Az már nem a te életed, nem tartozik hozzád. Engedd el. Ne sírj. Fordított esetben táncolna a sírodon. Sírd ki magad, aztán lépj tovább. Nézd! Ez a te életed. A folyton süti illatú meleg kislakás, a konyhában becsípett barátok, a hazaváró szüleid. A pasik akik imádnak... Hagyd.... Élj itt. Élj most. Éld a saját életed.

- De... APK édesanyja meghalt.....

- Tudom... Ne sírj....

„Az élet törvénye erősebb a szomorúságénál, a jövő parancsa parancsolóbb a fájdaloménál.”
RónayGyörgy

Hogy milyen almás pitét akartam sütni? Hát amit a nagymamám sütött. Vékony tészta alul-felül, sok alma meg fahéj. Sose csináltam, fogalmam sincs, hogy kell e keleszteni, vagy se. Hogy a vajat olvasztani kell vagy morzsolni. Nem Tom...

Ezért írtam itt is, meg szóltam haza is, hogy ugyanmár....

Paragrafus:

- Nekem van egy nagyon tuti receptem. A nagymamáé (megörvendek, mert akkor az tuti olyan mint az enyémé lehetett). Csak hat ő mindent olyan gondolomformán adagolt....

Anyu1:

- Ne süss, kövér vagy. Hízlal. És nincs kedvem megkeresni a receptet.

Anyu2: (10 perccel később)

- Na diktálom írjad!

Anyu3:

- Jajj... úgy csináld mint a Linzer tésztát. Mi??? Még sose csináltál Linzer tésztát?! Értem én, el voltál nyomva, de ha tudsz lazacot sütni mártással akkor ez annál egyszerűbb.... NE! NE OLVASZD MEG A VAJAT!

Végül a takarítás meg minden féle kis lóf.szka elvetette a kedvem az egésztől. Nem nagyon Volt ambícióm megcsinálni, egészen vasárnap este hétóráig, mikor rájöttem, hogy bakker itt egy csomo alma, tuti rám fog rohadni, uccu neki anyu-receptjének. Így fél 10re el is készült...

Gőzölgött, meg illatozott és át is sült. Meg jó is, ehető is. Igaz szeletelni még meg kell tanulnom.

És a szombaton csillivillire takarított almáspite illatú otthonomban annyira otthon érzetem magam. Biztonságban. Otthon.

Reggel Lakóbarát végett zsemlét sütöttünk. Na már most, ezt a lapos lepényszerű izét nem nevezném zsemlének. Egyre nagyobb kudarcok érnek....

És vettem kettő kiló almát és almás pitét gondoltam csinálni, de nincs hozzá tuti receptem, így most elkezdtem aggódni.

Szóval kedves serény háziasszony olvasóim és antigasztro Bloggerek kérek szépen recepetet.

PARAGRAFUS! TŐLED IS :D - mert te birtoklod az egyik legjobb toffifi torta receptet -

- Én már tudom mik lesznek a lányaim, ha felnőnek.

- Mesélj!

- A nagy természetgyógyász, a középső zenész, a kicsi meg adótanácsadó....

-????

- Este kértek hársfateát. A nagy azt mondta rá, hogy hársfatea, a középső hogy hárfa-tea, a kicsi meg hogy áfa-tea

NEM VAGYOK KOFFEIN FÜGGŐ! Én pusztán a megszokásaim rabja vagyok.

Reggel felkelni, pöttyös köntöst venni, kicsoszogni, kávét főzni, élvezkedni az illaton.

De mi történik, ha a hetek óta elodázott bevásárlás következtében nincs otthon kávé? Megtörik a reggeli varázs. Bizony a köntös is hiába pöttyös, a nap is hiába süt, mert NINCS KÁVÉ.

Nem vettem. Nincs illat. Ellenben olyan szintű hiszti van, hogy az én galamb lelkű Lakóbarátom is azt találta mondani, hogy egy hisztis picsa vagyok....

TÉNYLEG csak a megszokások rabja vagyok. Nem a koffeiné...

PS:

Valamint a cégnél sincs kávé. De nem azért tartott el délig, hogy ezt itt kifejtsem!

- szedje össze magát minden pasi, aki a kegyedre pályázik. Lesz itt befutó, ha mást nem, akkor majd Aferi.

- NEM KELL KERÍTŐ! HAGYJ!

....

Nem is tudom, mikori a beszélgetés Csokival. Ahogy azt se tudom, hogy végül pontosan Aferivel hogy kezdtem el mégis csetelni.

Lett ez egy olyan cset, amit nyolc évvel ezelőtt megéltem, átéltem, aminek ismerem a kérdéseit és válaszait, és amiben minden apró részlet újra elevenedik.

A további eshetőségek állnak fenn:

1. gyakorlatilag SzSz-szel levelezek MEGINT, csak nem tudok róla.

2. a történelem ismétli önmagát

3. Csoki túl sok infót adott rólam.....

És akkor most ezt küldte Aferi:

Weöres Sándor: A Nő

 

A nő: tetőtől talpig élet. A férfi: nagyképű kísértet.

A nőé: mind, mely élő és halott,

úgy, amint két-kézzel megfogadhatod;

a férfié; minderről egy csomó kétes bölcsesség,

nagy könyv, zagyva szó.

A férfi – akár bölcs, vagy csizmavarga –

a világot dolgokká széthabarja

s míg zúg körötte az egy-örök áram,

cimkék között jár, mint egy patikában.

Hiában száll be földet és eget,

mindég semmiségen át üget,

mert hol egység van, részeket teremt, és névvel illeti a végtelent.

Lehet kis-ember, lehet nagy-vezér,

alkot s rombol, de igazán nem él

s csak akkor él – vagy tán csak élni látszik –

ha nők szeméből rá élet sugárzik.

A nő: mindennel pajtás, elven

csak az aprózó észnek idegen.

A tétlen vizsgálótól összefagy;

mozogj és mozgasd s már királya vagy:

ő lágy sóvárgás, helyzeti erő,

oly férfit vár, kitől mozgásba jő.

Alakja, bőre hívást énekel,

minden hajlása életet lehel,

mint menny a záport, bőven osztogatva;

de hogyha bárki kétkedően fogadja,

tovább-libeg s a legény vérig-sértve

letottyan cimkéinek bűvkörébe.

Valóság, eszme, álom és mese

úgy fér hozzá, ha az ő köntöse;

mindent, mit párja bölcsességbe ránt,

ő úgy visel, mint cinkos pongyolát.

A világot, mely észnek idegenség,

bármeddig hántod: mind őnéki fátyla;

és végső, királynői díszruhája a meztelenség.