... és ma együtt ebédelünk....

 Ui: kissé ideges vagyok.... Szorítsatok!

Már 10 perce folyik a könnyem a röhögéstől:

Ui: nem akarok belegondolni, hogy a szerencsétlen gyerkőc miért nem ismeri a juhász szót.... most csak nevetni szeretnék...

.... mondom nem akarok belegondolni.....

Annyi mindent akartam írni... most mégis minden bennt rekedt. Elmeséltem volna, hogy milyen volt a hosszú hétvégi wellness Siófokon a Hotel Azúrban. Leírtam volna, hogy mi van APK-val, hogy mennyire hiányzik SZSZ, hogy mennyire összezavarodtam, hogy mégis mennyire tisztán látok mindent....

De ez mind lezárult. Azt sem tudom, mit terveztem írni, mesélni, mondani, panaszkondni, gúnyolni....

Megnéztem a képeket, amiket művészkedés címen készítettem, és ezt találtam:

Egész jó lett, nem?

És hogy mi jut róla eszembe? Az, hogy lassan mindenki révbe ér körülöttem, mindenki... Tényleg mindenki... ki jól, ki rosszul... Én meg... kevergek a kikötő bejáratánál, és azt se tudom, hogy be akarok-e egyáltalán menni, hogy oda akarok-e menni, hogy ki akarok-e kötni, hogy egyedül akarok-e csónakázni, hogy meddig akarok egyedül hajózni, hogy képes vagyok-e rá....

Ha erre gondolok, rám jön a hányinger, a vállaim elnehezülnek, és az üresség... az az üresség, EZ az üresség...

Hogyan mondjam el másoknak, hogy mit akarok, és hogy mi legyen, ha magam sem tudom a választ a kérdésre? Sőt, magát a kérdést sem ismerem???

Ez idáig ugyan nem érdekelt, a Forma-1-es ruha mizéria, de mióta "csalás gyanúja" miatt törötlték az első szavazás eredményét, igenis, hogy nyomni szeretnék legalább egyetlen egy árva szavazatot magunkra.

Kicsik vagyunk, szegények, általában széthúzóak, rosszkedvűek, és kilátástalanok. De szeretjük a hímzett tulipánt, a lecsót, a gulyást, ha mulatunk szebben nem sír nálunk senki, és csavaros agytekervényeinknek hála még az utolsó oktondi uninteligens szaki is képes kijátszani bármilyen törvényt, és megold (ha akar) bármilyen problémát.

Szóval megérdemeljük mi azt a final-futam-ruhát! Gyorsan, gyorsan szavazzunk! Lécci!

Link:

http://www.hugoboss.com/de/en/emag/mcLaren/index.php

(igaz, jelen állás szerint már miénk a ruha :D)

- Nézegettem lakásokat...

- Na, veszel egyet? Tök jó!

- Áh, dehogy! Mit kezdek vele, ha kitör a háború?

- ???

- Mer' maj' golyózáporba is a törlesztésen aggódok, nem?!

Fontos, hogy egy olyan férfit találj, akivel megoszthatod a felelősségeket és a háztartási munkát, és hogy legyen egy jól fizető állása.

Fontos, hogy egy boldog férfit találj, aki imád táncolni, utazgatni és mindig megnevettet.

Fontos, hogy egy romantikus férfit találj, akire érzelmileg támaszkodhatsz, anélkül, hogy ő ezt kihasználná, és ráadásul nem hazudik.

Fontos, hogy egy olyan férfit találj, aki tökéletes szerető és imád veled hancúrozni.

 Fontos, de nagyon fontos, hogy ez a 4 férfi ne ismerje egymást!"

... mert nem vagyok hajlandó tovább epekedve várni rá. Mégis, mit gondol, hogy egy ilyen kis levelecskétől, meg néhány semmit mondó hívástól eldobom az agyam, repülök hozzá, a karjaiba vetem magam, ledobom a bugyim, és örök hűséget esküszöm neki, holott tudva tudnám, hogy én lennék számára az örök második, a "zsebhokiaszekrényben", a titkostitkostitkos szerető-legjobbbarát-lelkitárs-levelezőpartner, akinek persze mellette nem jár ki a normális élet...

Itt a vége. Nem is várok rá. Nem érdemli meg. Nem érdekel. Ha (HA) hív, fel se veszem. Tartozom magamnak ennyivel. Pont. Tényleg nem érdekel.

Tényleg.

Titokzatos férfiak. Ígéreteket tesznek, melyeket eszük ágában sincs megtartani. Hazugságokkal áltatnak, hogy megkapják, amit akarnak. Sokkal veszélyesebbek, mint ahogy kinéznek. Igen. Anyáink a lelkünkre kötötték, hogy ne bízzunk olyan férfiakban, akiket nem ismerünk, és azokban, akiket ismerünk, nos... őbennük se bízhatunk mindig.

Született feleségek

Az eső szakadt, hideg volt és nagyon nagyon korán. Hajnali fél 8. Nem pontosan tudom, hogy sikerült felkelnem, felöltöznöm, elindulnom, felvonszolom magam a villamosra, állig behúzom a kabátom, majd megfagyok, ami nem is csoda, mert alig volt 5 fok, és felhangosítom az mp3-at:

Kitartóan próbálok felébredni. Léptetem a zenét, mert majd elalszom. Meg különben is, ez olyan "szexelős" szám. Vagy amikor a buliban már csak akkora hely van, hogy a kiszemelt pasihoz dörgölőzve csak a csípőt mozgatva képes az ember táncolni... (persze ez csak a mostani utólagos gondolatom, akkor csak simán léptettem)

 Na ettől meg nyári hangulatom lett. Milyen fura is az emberi agy. Egy számtól azt hiszi, hogy nyár van... Kissé felélénkültem. Nézelődtem, bambultam ki a fejemből, néztem a kabátokat, a nadrágokat, a miniszoknyákat, a csizmákat, a táskákat, a rózsaszín strasszos lábkörmöket, a laptoptáskákat.... és itt megakadtam. Rózsaszín lakkos lábkörmök? Dehisz... Csak a zene nyár. Minden más határozottan őszi, ha nem téli.

A rózsaszín lábkörmök egy magassarkú szandálból kandikáltak ki. Nem csak a körmök díszítese, a szandál is strasszos volt. Ahogy magamhoz tértem a kábulatból, azonnal kerestem az arcot, aki eme eszement viselet gazdája. Egy erősen festett, kábé 16 év körüli alacsony nagyon nagyon nagyon nagyon pufi (nálamnál minimum 5ször vaskosabb) csajhoz tartoztak. A csajszi erősen sminkelve volt (olyan erősen, mintha levakolták volna, és megközelítőleg két hétig kellene sikálni a képéről a mázt, hogy az "eredeti"  bőr helyenként fel-fel tűnjön.),  vastag szőrös kabátot viselt (valami nagyon fura állat szőre lehetett, mert rózsaszín és arany pöttyök voltak a világoskék bundán), valami pulóver féle lógott ki a kabát alól, úgy combközépig a fekete-ezüst latex nacira. Annyira bizarr látvány volt! Ha nem lettem volna egészen biztos abban, hogy ébren vagyok, csípkedem magam még pár percig...

"Rózsaszín lábkörmök" élénken és széles mozdulatokkal kommunikált a vele szemben ülő emós sráccal. Pontosabban ő beszélt, és szélesen tellegetett a karjaival, közbe-közbe pedig egy kockás füzet is előkerült, és nekem randomnak tűnő módon. Kipöcköltem a fülemből a dugót, és hallgatózni kezdtem.

 "Rózsaszín lábkörmök" épp kémiát magyarázott az emos-srácnak. Csak úgy repkedtek az általam ismeretlen szavak, a kacifántosabbnál kacifántosabb képletek, mindhez valami magyarázat, hogy mit kell összeönteni mivel... Hihetetlen volt. És lenyűgöző. A lány, aki ....hm.... nem találok szavakat az öltözékére.... elcsúszott egy évszakot (mert nem nyár van) és elcsúszott egy napszakot (mert nem az esti buliba mentünk) kvázi egy kémia zseni volt.

A szavaiból, a szókincséből lejött, hogy átlag feletti inteligenciával van megáldva. De a jelek szerint, ez neki talán átok, mert nem volt képes a korosztályába be illeszkedni. Vagy talán más oka van ennek a rengeteg manírnak? A sok mű dolog, amit magára aggatott, vajon mi ellen lázadás? Hogy ő talán az osztály első? Nem tetszik neki a "szerep"? Vagy netán azt gondolja, hogy a sok csicsa eltereli a dundiságáról a figyelmet? Esetleg ezzel akart tetszeni a vele szemben ülő emos-srácnak? És ha igen, vagy ha a fenti kérdésekből csak egy is igaz. Akkor nem a társadalom, a közeg, amiben élünk, nem az a hibás, hogy jó eszű kedves, segítőkész lányok lépnek valami életidegen útra, hogy figyelmet kapjanak? Elgondolkodtató, hogy minek a hatására teszi, tette mindezt. Persze, kamaszkor, lázadás, stb.... de nézzünk már kicsit méllyebbre. Milyen önbizalom és figyelem hiányban szenvedhet szegény, ha "5 perc hírnév"-hez azt hiszi, az kell, hogy így öltözzön. 

Nem gondolom, hogy ez az önkifejezésének egy módja volt. Szerintem minden egyes ruhája, minden egyes ecsetvonás az arcán ordítva könyörög, hogy figyeljenek rá. És milyen világban élünk, ha egy roppant okos embernek ilyen eszközökhöz kell folyamodnia? A divatmagazinok csodacsajai által közvetített "érték" a mérvadó?  Szomoró. Komolyan lehangol és elkeserít.

És hogy honna veszem, hogy roppant okos? Ezt most nem csak képzelem. Ezt most tudom is. Mikor leszálláshoz készülődtek, az emos-srác ezt mondta a csajnak: Neked könnyű... Engem megin elkaszálnak kémiából, matekból is csak szopok, neked meg így negyedikre csak a magyar meg a matek érettségi marad. 2 felsőfokú nyelvvizsgával én is lazáznék. Meg mit pörögsz, téged felvettek már a BME-re... megnyerted azt a hülye kémia versenyt. Nem tom mi a f@sznak jársz be egyáltalán suliba.....

Csokival a számviteleink mindig úgy kezdődnek, hogy valamelyikünk veszettül elkésik. Én is késtem, de ő rám kontárzott. Így hívott:

• -          Fedett helyen vagy?
• -          Szokásos?
• -          Tudod, elgázolt egy autó, amit két gyalogos tolt, a kórházi vámpír meg minden áron vért akart venni, de amikor mondtam, hogy balzsamozáson leszek veled, elengedett, azzal a feltétellel, hogy meg kellet ígérnem neki, hogy iszok a véredből és holnap visszamegyek, hogy megcsapolhasson. Jó, még 20 perc. Foglalsz boncasztalt?
• -          Persze.
• -          Ne igyál, amíg oda nem érek.

Mire odaért, addigra én nyilván túl voltam már egy forralt boron.

3. Az első sör után:

• -          Te figyelj már, valami van a fejeddel.
• -          ?
• -          Más a frizura?
• -          Ja, igen, más a színe meg a fazonja.
• -          Most meg kéne dicsérnem, ugye? Azt szokták. Az az elvárás.
• -          Ja kéne. De nem muszáj.
• -          Jó. Akkor figyelj. Ez szar.
• -          ?(most hosszú frufrum van, eddig meg oldalra volt tűrve)
• -          Bocs.
• -          Na várj. (átborzoltam, hogy oldalra tűrős lett)
• -          Istenem, egy mozdulattal csodát tettél. EZ a tuti!
• -          Dehogy, ez… olyan, mintha kopasz lennék.
• -          Az olyan mint egy jól lakott óvodás, olyan kerek a fejed. Ez meg, olyan igazi te vagy.
• -          Ez uncsi.
• -          EZ TUTI.
• -          A kedvedért ma estére így hagyom.
• -          Köszi. utálnám, ha egy ovist kéne leitatnom.

2. sör után:

• -          Szarul nézel ki. Oké, hogy taknyos vagy, de a borosta az ugye általános, nem? Meg a takonyba nem lehet ennyit fogyni.
• -          Mi? A borosta macsós.
• -          Esetedben igénytelen. Mi a gond?
• -          Semmi.
• -          Aha.
• -          Te se nézel ki túl fényesen.
• -          Jah, tudom. Kövér vagyok…
• -          Hülye vagy.
• -          Te is.
• -          Új pasi?
• -          Nekem? Ugyan. Nem kellek én senkinek. A régiekből se tudok kikeveredni.
• -          Azért mondom, hogy új.
• -          Nincs. Összebútorozás? Minden ok?
• -          Most, hogy megszoktuk egymás szagát. Elég jó. Tudom én ezt csinálni. Csak,hát lesír róla, hogy ő már az esküvőt tervezi. Hogyhogy nem bírsz bepasizni?
• -          Mi az hogy az esküvőt szervezi? Kövér vagyok. Nem kellek senki újnak. Na. De most nálad a labda.
• -          Hát tudod, az úgy átsüt, ha egy nő már el akarja vetetni magát. Ezekkel a mellekkel nem bírsz bepasizni? Hova jársz te pasizni???
• -          Jó majd legközelebb zsákot húzok magamra, és akkor nem fog zavarni a mellem.
• -          Nem zavar.
• -          El akarod venni?
• -          ŐŐŐŐŐŐ. Nem. Majd. De nem most.
• -          El tudnád venni?
• -          Nézd, ha azt az életritmust folytatom, amit eddig, akkor az életbe nem állapodok meg és nem lesz családom, pedig nekem lesz. Ez tény. legalábbis annak kezelem.
• -          De ez nem erőszak… És ha szereted, annyira, hogy boldoggá akarod tenni minden áron, és…
• -          Tudom, az ő boldogsága meg az én boldogságom, aztán meg a mi boldogságunk…. Szar duma.
• -          Ő neked a nagy”O”?
• -          O?
• -          Aha. O, mint optimális.
• -          Ja, értem, nincs meg benne minden, de amúgy jó vele, és ami hiányzik, megkeresem másban?
• -          Terelsz.
• -          Ezekkel a mellekkel kizárt hogy nem bírsz bepasizni…

3. sör

• -          Fogynak az igazi barátok.
• -          Tudom. Nekem is.
• -          Lapos nézésre gondolsz, igaz?
• -          Aha
• -          De tudod, ami marad, az értékes. Az nagyon értékes.
• -          Tudom.
• -          Tényleg értékes.
• -          Ne a mellemhez beszélj, légyszi.
• -          Komolyan. Tök jó, hogy mi így tudunk dumálni. Nekem ez fontos.
• -          Nekem is.

4. sör.

• -          Engem már vár az asszony
• -          Ok, meg issszuk és megyünk. (közben ledobtam véltelen a telefonom, felvettem)
• -          Bazz, te hülye vagy. Minden rendben veled, és akkor is, ezekkel a mellekkel..
• -          Oké, vettem a lapot, idegesítenek, legközelebb garbóba jövök.
• -          Azt nem teheted. Meg felesleges is. Ezzel nem tudsz mit kezdeni.
• -          Akkor mostantól eltakarom.
• -          Aha. Átlátok az étlapon.
• -          Már megint sokat ittunk.
• -          Ja. Coelho meg télleg szar. Nincs nagy boldogsággal járó katarzis.
• -          Valóban. Tudod mit olvass el? Én egy hét alatt kétszer is elolvastam.
• -          Na?
• -          A sündisznó eleganciája.
• -          Ok.

5.sör:

• -          Ez az utolsó kör, nekem már ez is sok.
• -          Ez. SZSZ-szel meg ne foglalkozz. Kapsz ezer jobbat. A pasik feje a bárban kitekeredett mikor mosdóba mentél.
• -          hagyd már, sokat ittunk.
• -          Sokat. De ez még tény.
• -          Neked meg nem kéne úgy nősülésen agyalni, ha nem érzed, hogy „AKAROD”.
• -          Akkor sose nősülök meg.
• -          Mert kényszerből jobb lesz.
• -          Nem kényszer.
• -          De nem is saját döntés.
• -          Menjünk…
• -          Menjünk.

Tegnap este Csokié volt. Csokiról nem sok mindent írtam még eddig, igazából azt kell tudni róla, hogy ő olyan, mint én, csak pasi. Ha néha-néha nagy ritkán összefutunk, mindig vég nélküli ökörködés a vége. A tegnapi „számvitelezés” (mert mi így hívjuk ha kocsmázunk) néhány kiragadott részlete a következő:

1 A számvitelezés telefonos megbeszélése: (meló kellős közepén (tegnap 20.-a azaz, áfa határidő volt) hívott fel:

• -          Hello!
• -          Jó napot kívánok, kérem, ne tegezzen.
• -          Bocsánat, miben segíthetek?
• -          Jó napot, a hullaházat keresem.
• -          Elnézést, ez itt a bolondok háza.
• -          Bocsánat, akkor téves 

És letette…. Visszahívtam:  

• -          Te letetted! Mért tetted le?!
• -          ???? Én nem hívtalak.
• -          Fél perce hívtál.
• -          Téged ugyan nem, én a hullaházat kerestem, de félre tárcsáztam.
• -          Ja jó az más. Akkor szia.
• -          Szia.

És én tettem le. Majd visszahívott.  

• -          Jó napot kívánok, itt a hullaház.
• -          Jó napot. A fő balzsamozóval szeretnék beszélni.
• -          Én vagyok, tessék.
• -          A ma esti balzsamozás pontos helyszínét és idejét szeretném tudni.
• -          Este nyolckor a Deákon megfelel?
• -          Tökéletes.
• -          Esetleg ötlete van, hogy a boncasztalt hol helyezzük el?
• -          Mit szólna a Kata-pult pultjához?
• -          Remek.
• -          Köszönöm, akkor az esti balzsamozásig minden jót.
• -          Köszönöm, viszont Önnek is.

És ezek után az ember üljön komoly fejjel, és készítse a több millás áfabevallásokat, és maradjon főnök. Vagyis bocsánat: játssza tovább a főnököt.   

Hazaértem, APK hisztizett, hogy hogy gondolom, hogy én este elmegyek, amíg ő focizik, és sose vagyok otthon, és engem nem érdekel semmi, és milyen nő vagyok már, semmi fészek rakó ösztön, meg nem is szeretem. Meg mi az, hogy nem akarok vele lenne. Véletlen rá találtam vágni az ajtót.  

Csoki megér néhány ajtócsapkodást.

Dehogy őröl fel a várakozás, áh! ugyan! Kit? Engem? Dehogy. Nem olyan fából faragtak. Nem vagyok én egy riányolós elkényeztetett liba! Kikérem magamnak! Én nyugodtan ülök a seggemen és várom, és várom és csak várom a halálos ítéletem.

Dehogy a labilis idegállapotom miatt zavar, ha "fontosanyu" hagyja a kölkét bemászni a bankon a pult mögé. Dehogy. Itt csak az idegesít, hogy minek az ilyennek gyerek? Miért kell azt mondogatni, hogy öntyömpöntyöm drágám, nem szabad ám oda mászni, rád szóla biztiőrbácsi, ám. Basszus, a gyerek 9 éves volt kb.... Nyilván gügyögni kell.

Csak a stressz miatt nem toleráltam, hogy kedvenc vénkurvaboltieladóm már megint megtapogatta a kenyerem, nyilván nem emiatt hagytam ott, megint a pultban.

Reggel edzésen is az idegelt ki, hogy én vagyok a legkövérebb, leggyengébb, legszerencsétlenebb nyilván (lehet emiatt nem kellek senkinek pl.: SZSZ), hanem  az, hogy az előttem álló feszes csini csibe tömény vaníliás parfümmel pácolta be magát, és ontotta az illatokat. Ilyet is, olyat is. Felfordult a gyomrom.

Edzés utáni zuhanynál is csak a saját bénaságom bosszantott, hogy csúszkáltam a kövön a gumipapucsomban, majdnem a nyakm törve...

Persze egyszer se jutott eszembe SZSZ...

Nagy nehezen dolgozni is beértem, puffogva, duzzogva leültem a gép el, megnéztem az emileket és láss csodát, ez fogadott:

ott a képed, amint két sört hozol épp.
Nekem.
Vagy nem nekem.
De azért eléggé oktoberfesztes hangulata van.
Ami egy elég szar buli.
Vagyis annak tünik.
amig nem ittál
De 2 liter sör után már jónak tünik.
Ilyen állapotban vagyok.
Persze ez még nem lenne ok hogy irjak.
Viszont hiányzol.
S mivel múltkor pont ezt mondtad hogy miért nins az hogy simán magyarázat nélkül azt irom...
Hát most irom
hiányzol.
Pedig nem is igaz.
De ezt csak azért irom hogy némileg korrigáljam magam.
Részeg vagyok.
Szóval a telejs igazság az
hogy részeg vagyok
ÉS HIÁNYZOL.

Este felhivhatlak?

Emil SZSZtől...

Itt tartunk most...

Vannak helyzetek, amikben türelmesebb vagyok az átlagnál, és vannak olyanok, amikor az átlag által elvárt szintet képtelen vagyok hozni...

...ezért tegnap délután fél ötkor feladtam makacsságom, büszkeségem, meg minden egyebet és felhívtam SZSZ-t. Remegett a kezem, a tenyerem izzadt, a térdem rogyadozott, a szám cserepesre száradt, nem tudtam, hogy mit fogok mondani és el se tudtam képzelni, hogy ő mit fog nekem mondani....

...persze, semmit. Mert felvette, közölte, hogy majd hívlak, és letette....

.....azóta a "majd hívlak" él, én meg itt rágom a körmöm tövig, és csak pislogok... pisslogok... pissssslogok.....

....lassan méltán hiheti a környeztem, hogy tikkelek...

....pedig csak pikkelek....

Még akartam írni, hogy mi volt ebben a három napban, meg az előző bejegyzést kicsit még szépítgetni akartam, mert annyira nem lett jó, pont a lényeg maradt le. De ami tegnap este 9-kor történt, az jobban idekívánkozik, mint bármi más.

Tegnap este 9-kor még a rendezvény romjait takarítottuk, mindenki ki volt mint liba, -ahogy anyukám mondaná-, alig vonszoltam magam, már fájt a lábam a több ezer legyalogolt kilóméter miatt, és mindenki csak röhögött a saját kínján, amikor csörgött a telefonom. Felvettem, úgy, hogy meg sem néztem ki keres. SZSZ volt totál részegen. A következő beszélgetés zajlott le köztünk:

-Tessék!

-Egy hülye liba vagy. Egy ostoba hülye liba vagy, nem láttad a vesszőt mi? Vagy szerinted ott ért véget a mondat?! Egy öntelt hülyegyerek vagy, aki gyerekesen viselkedik. Meg se nézted mit írtam. Nem olvastad végig... nem olvastad végig....

 -SZSZ? Jól vagy? Mennyit ittál?

-Semmi közöd, hozzá! Nem olvastad végig. Most már ne is olvasd nem érdekelsz. 

-Figyelj, higgadj le...

-Tipikus, most is.... Téged nem is érdekellek, tudom, hogy elvesztettelek. Tudtam!

-Végig olvastam a.....

-Nem, nem olvastad végig, nem érdekelt, mert ilyen egy önfejű, makacs gyerek vagy... 

-Figyelj....

-Nem, te figyelj! Elegem van. Tudom, hogy mivel játszok, és nem akarok úgy járni, mint februárban. Senki, de senki elvesztése nem fájt annyira mint a tiéd, de ha már elvesztettelek, akkor ne játsz velem. Tudom, hogy szemét vagy, hogy egy gyenge fasz vagyok, tudom, hogy mekkora egy szemét állat vagyok, tudom, tudom, tudom....

-Nyugodj meg...

És letette a telefont. Elég abszurd beszélgetés volt, és nem is pörgött annyira az agyam amennyire kellett volna. Más körülmények között fél napig rágódtam volna, hogy tényleg nem olvastam végig az emilt, de (és ez itt nem a reklám helye, de hozzátartozik, hogy tényleg az életem mentette meg többször ez a kütyü a hétvégén) okkkossstelefonon megnéztem. A teljes e-amil a következő:

"Mindkettőnknek jobb lesz ha soha többet nem találkozunk és nem beszélünk egymással,...

enter enter enter enter enter enter enter enter enter enter enter enter enter enter enter enter enter enter enter enter enter enter enter enter enter enter enter enter enter enter enter enter enter enter enter enter enter enter enter enter enter enter enter enter enter enter enter enter enter enter enter enter enter enter enter enter enter enter enter enter enter enter enter enter enter enter enter enter enter enter enter enter enter enter enter (itt a levélben oldalaknyi üresség volt)

... és ha e levél megjöttét türelmetlen várakozással vártad, és a mondat első felét olvasva pedig a rémület jeges keze markolt a szívedbe és a lescrollozás ideje alatt az elgyengült reménytelenség poklának másodperceit élted meg, akkor neked kellene újra átgondolnod, hogy tényleg ezt akarod-e, hogy egyetlen mondatomon (aminek az elejét pont ellenkezőleg gondolom, mint ahogy írtam) múljon hogy elveszítjük-e egymást vagy se (ha pedig hidegen hagyott, akkor meg tényleg elvesztettelek már)."

Nem emlékszem, hogy mikor ültem le a földre, kuporodtam össze, és hogy mennyi ideig bámultam az emilt.

Utána hiába hívtam SZSZ-t, nem vette fel... Iszonyat pánik volt rajtam.  Megszünt tér és idő, és csak az járt a fejemben, hogy el kell érnem. Végtelen idő múlva kaptam egy sms-t tőle, hogy majd holnap megbeszéljük...

Itt tartunk MOST, hétfőn délelőtt fél 11-kor. Dolgoznom kellene, koncentrálnom kellene, de csak azon jár az eszem, hogy SZSZ mikor hív... Még SzőkeHerceg ragyogó mosolya se tudott ma levenni a lábamról...

Korábban már talán említettem, hogy ez a hétvége a rendezvény szervezésről szól. Azt, hogy ez milyen rendezvény.... nevezzük üzleti szemináriumnak. Vannak kétségeim kétkedéseim az üzlettel kapcsolatban több okból is, de ezt inkább hagyjuk. Mint már mondottam volt, mindenki a maga bőrét viszi vásárra.

Na szóval, ezen a szemináriumon az "üzleti élet"ben abszolút járatlan kisbolti eladóktól kezdve, a szomszéd pedikűrösig, az avon tanácsadón keresztül, az autósoktatón, könyvtáros nénin át, a kedvenc nagymamáig mindenki megtalálható. Nyilván jártasságot szeretnének az üzleti életbe... (na ezt hagyjuk is...). Összességében mind nagyon aranyosak és kedvesek, rendkívül szerethetőek. Tényleg. De nem is róluk akarok írni, bár szerintem pszichológia szakon ebből még egy nagydoktorit is össze lehetne hozni. 

Aki viszont figyelemre méltó egyéniség, jelen esetben nem a hallgatóság tagja, hanem staff, mint jómagam. Szerencsétlenségemre egy irodát kaptunk. Már múlt alkalommal is a hölgy az idegeimen táncolt, pedig akkor volt olyan mákom, hogy az aréna másik végében volt. A jelen helyzet így egy katasztrófa. De lássuk a Hölgyet:

Az első, amit észervesz az ember a Hölgyön (továbbiakban ST, mint stílus tanácsadó röviden), hogy nem vesz észre rajta semmit. Millió számra jönnek velem szembe ilyen nők az utcán. Rövid barna haj, pár szál fufruval kicsi deauerral (tuti nem tudtam megint jól leírni, hogy daajer). Vékony, de nem feszes test lógó szürke ruhák és idejét múlt sál. Egészen addig fel sem tűnik a létezése, míg valamilyen oknál fogva szemtől szembe nem kerülsz vele, mert ha ez megtörténik... rád szabadul pokol. A száját tépő, vénasszonyok viselkedésének savanyúságával mérgesre hegyezett vasvillájú, kocka magassarkúban toporgó kihaőnem ördög rád és környezetedre önti minden rosszmájú fricskáját, az őszinteség szent pajzsa mögé bújva. Menekülnél, de nincs hová, egyidő után azt veszed észe, hogy követ, hogy mindenhol ott, mindent hall, mindent lát, mindennek része, és minden, de tényleg mindenbe hibát kritikát lát, talál, keres, vagy csinál.

Iszonyat. Ez nem más mint a tömény iszonyat. A beszélgetések egyből elcsendesednek ha megjelenik, de nem azért, mert mindenki rá figyel, hanme mert a döbbenet eluralkodik a termen, ahová belép, és ahol egyszemélyes monológjába kezd. Ugyanis ő hivatásos stílus tanácsadó. Bizony. Még iskolát is végzett, papírja is van róla. Komoly dolog ám ez! Nem játék. Neki sokan fizetnek, hogy elmondja a véleményét. Mert az ő véleményéért érdemes fizetni. (na én egy fillért se adnék érte)

Egyszemélyes monológjának része, hogy kibeszél mindenkit minden téren. Két érdekes példa: Az egyik "alany" a főnöke volt. Hogy az mennyit fogyott, hogy a kiválaszott ruha mennyire tökéletes ez a ruha, a mellrészen lévő csillogó strasszok, hogy ráterelik a tekintetet az arcára, hogy milyen csodás a feneke, a formás lábai, a gyönyörű tartása.... Mindezt addig míg a főnöke is hallotta, majd mikor csak 3-an maradtunk folyt belőle, hogy jó ez a feket, mert ápol és eltakar, kár hogy nem talált normális bugyit, meg jó hogy végre más a hajszine, így nem olyan pocsék az egész megjelenés.... Ennél a pálfordulásnál komolyan ledöbbentem. Nem is tudtam mire vélni, ritka, hogy valamihez nem tudok hozzászólni, na EZ ilyen volt. A második alany az "újlány" aki ugyan azt csinálja, mint amit mi, csak hát új. (na nem mintha én a második alkalmammal olyan tapasztalt lennék) Megkérdeztem, hogy hogy néz ki az újlány, mert beszélnem kell vele. A jellemzése: "Alacsony, csípő nélküli, fekete kosztüm, csíkos pulóver, ami meg kell hogy mondjam, nem áll jól neki, sem a bőréhez nem megy, és annyira kövéríti, és lába sincs, igazán ráfért volna egy magassarkú, a nadrágja meg kicsit lóg rajta, a hajszine meg olyan egészen igénytelen. És ronda gülü szemei vannak." Itt valami kattant az agyambar, és rászóltam, hogy jó, hogy véleménye szerint őszinte, de szerintem ez rosszindulat, és jó lenne ha abbahagyná. Meg különben is, alig ismerjük egymást, honnan veszi, hogy ezeket velem megoszthatja? És most már igazán kiváncsivá tett, hogy rólam mit mondana. Nagyon gyorsan jellemzet: "Kicsit husi, túl magas, sportos lány, kötőtűvel a fejében" (Fekete csizmába betűrt nadrág kombó inggel) Nem tudtam mit reagálni, mert épp özönleni kezdett a tömeg....

Szerencsére aznap este többet nem láttam ST-t. Csak másnap. Addigra volt időm átgondolni, hogy ki is lehet ő valójában, és nem vakított el annyira a döbbent harag, mint első alkalommal. ST egy 46 éves egyedül álló nő, aki 16 évvel ezelőtt saját elmondása alapján kitaszítottá vált a paradicsomból (a jelen esemény fő rendezvényszervező cégénél dolgozott főállásba, de nem bírták a stílusát, és kirúgták), ez ketté törte az életét, azóta is azt a "hőskort" sírja vissza, próbálja szinten tartani magát, és az egész kritikus és pökhendi viselkedése egy álarc, amivel elrejti saját nyomorúságát. Magányosabban áll a világban, mint bárki akit ismerek. Az a tévképzete, hogy ismeri az embereket, és hogy ő teljesen jól csinál mindent, hogy benne minden rendben, de ha nem is tudja az ésszel, a tudat alattia jelzi, hogy hihetetlenül szánalmas és semmis életet él, és igazából senkinek sem fontos. És annyira fontossá akar válni, hogy ezzel a viselkedésével taszít el másokat... És nem érti, hogy a kevésbé tökéletes embereknek, hogy lehet ennyi barátja, ennyi ismerőse, és hogy lehetnek ilyen kedvesek... erre már már irigy. Volt időm megfigyelni... tényleg sok helyzetben szó szerint irigy. És kicsinyes. És meghal, ha nem ő lehet adott helyen, adott időben, adott emberek figyelmének középpontjában.

Összességében sajnálom. A kezdeti haragom elmúlt, és most már csak a nagyhangon cincogó szürke egeret látom, akinek már nem akarom megmondani, hogy bocsi, de az tuti, hogy olyan stílustanácsadótól nem kérnék tanácsot, aki maga eltérő szürke szoknyában és zakóban van, és a szürke szoknya csíkos, amihez egy abszolút nem passzoló csíkos inget vesz fel, na attól én nem kérnék tanácsot. Befogom a szám, meglátom benne az igazi énjét, és nem tekintek rá haraggal. Sőt, az élcelődését meg sem hallom...  hiszen nem más, csak irigy....

SZSZ részéről tényleg ennyi. Nem jelentkezik, nem ír, nem hív, nem keres. (mert nem gyűlöl s nem szeret). Nem tudok nem gondolni rá. Az egyetlen hatékony dolog, ami képes kicsit is elterelni a gondolataim, az az olyan mélységű és figyelmet igénylő feladat a munkámban, amiről korábban azt hittem megoldhatatlan. Nem mondanám, hogy kiborultam, nem mondanám, hogy teljesen megzuhantam, nem mondanám, hogy elviselhetetetlenül fáj... Mert ez egyik sem igaz. Valójában már készültem erre a pillanatra. Mert biztos voltam benne, hogy ennek egyszer el kell jönnie. És most, hogy elérkezett, a korábban kigondolt tervek várnak megvalósításra....

....mert tervek azok vannak. Ezen tervek része ugye a torna is. Igaz, módosított verzióval, mert ki akartam próbálni ezt a speed-fitnesst (egy vagyonért), de be kellett látnom, hogy tartalékolnom fontosabb, így megvettem a lehető legolcsóbb kondi bérletet, és már háromszor! voltam is edzeni a héten... Asszem, ezzel a módszerrel kizárt, hogy lefogyjak... Persze, persze ne várjak csodát egy héttől.... Nem várok... De mégis...

APK rendezése is terv (igaz, ez annyira hosszútávú projekt, mint a neverendingstory). De talán, TALÁN, így hogy nincs SZSZ, nincs kihez menekülni, nem marad más út, csak a lépés kényszer.... Csak erőt kell még gyűjtenem hozzá.  Mert most kicsit elfáradtam...

És tényleg jobban szeretnék figyelni a környezetemre, magamra és a világban lévő helyemre, hátha, hátha! megtalálom végre azt az utat ami ködbe veszett...

...megkaptam.

Már vártam, mikor fog végre írni nekem SZSZ, valami olyat, ami az egyik vagy másik irányba, de eldönti a sorsunk. Hajnalban meg is kaptam. A mondat:

Mindkettőnknek jobb lesz ha soha többet nem találkozunk és nem beszélünk egymással,...

Csak azt tudtam magamban mondogatni, hogy

"nemnemnemnemnemnemnemnemnemnemnemnemnemnemnemnemnemnemnemnemnemnemnemnemnemnemnemnemnemnemnemnemnem" Egyáltalán nem ezt akartam. NEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEE!"

A telefonomról néztem meg a mélt, és komolyan egy világ dőlt össze bennem. Viszakozni akartam, hogy ne csinálja, nem akartam, én szeretem, és dehogy akarom elveszíteni, maradjon velem, legyen nekem, bármilyen formában módon, bármilyen picit is, csak tudjam, hogy egy tizedmorzsányit van Ő nekem...

...Aztán erőt vettem magamon, mert ezt akartam, nem? hogy döntsünk/döntsön. Döntött. Így döntött... Nem merem kinyitni még egyszer az e-mailt. Nem akarom még egyszer látni... Nem akarok róla tudni.... Nincs mit tennem. Vége....

Össze kell kaparnom magam, mert a hétköznapjaim folynak tovább. Dolgozni kell, menni kell, élni kell...

Nem SZSZ az egyetlen aki fontos volt és elveszett... Azt is túléltem, ezt is túlélem....

Tehetetlen vagyok.... Csoki mindíg akkor tűnik fel a "színen", amikor kezd az önbecsülésem és női miben létem megkérdőjeleződni. Tudom, hogy csak jó kis játékszer vagyok neki, meg hát ő is az nekem, és azt is tudom, hogy nekem nagyobb szükségem van rá, mint neki rám,

A tegnapi nap... úgy volt szar, ahogy...

Reggel rávettem magam, elmentem tornászni, és utáltam. Utáltam az összes plafonig érő tükröt, az összes szuper feszes, nagyon csini, nem izzadós csoda csibét a feszülős gönceikben, és utáltam magam, amiért egy endékás úszónő és egy mislen baba keverékének látványát nyújtottam, utáltam, hogy kipirulok, hogy izzadok, hogy nem bírom a tempót és utáltam hogy annyira feléjük tornyosulok, és hogy olyan nagy darab vagyok. Az egész erobikcsoport elbújhatna a hátam mögött.... :(

Beértem melóba, ahol végül képtelen voltam úrrá lenni a káoszon, és haza is vittem a melót, de előtte.... előtte még elmentem pulcsit venni, mert mind kinyúlt, ronda, kopott, nincs egy szép téli pulcsim se. Természetesen egyik pulcsi se tetszett, egyetlen pulcsit se vettem, mert mindenben akkora voltam, mint egy ház. Nem, nem egy ház, egy 10 emeletes paneltömb.

És közben rágtam magam, hogy ugye célok nélkül vagyok, nem haladok semmifelé, mert nem vagyok eltökélt, akaratos, meg ilyenek... És ez azért egy ideje foglalkoztat. Ahogy az is, hogy SZSZ-szel akkor most mi van? Minden visszacsúszott oda, ahol az egészet abbahagytam, mert tele lett a t.köm az egésszel. És a sok szép szó a néhány kellemes óra és az egészen ritka szépséges őszinte pillanatok ellenére is pontosan ott tartunk, ahol egy éve. Így amikor jött felém, ugrándozva, boldogan, én leállítottam. Megmondtam neki, hogy most beszélgetünk, abban a minimális időben, ami hátra van még az indulásáig, de tudnia kell, hogy utána vége. Gondolkodjon. Megkapja a ténylegesen utolsó lehetőséget, ha elmegy, gondolkodjon el azon az egyetlen utolsó mondatán, ami meggyőzhet arról, hogy van helye az életemben, hogy ne dobjam ki azonnal és végérvényesen. Mert ez nekem rossz. Nem akarom rááldozni az életem, és nem fogom újra játszani a "jövőre veled ugyanitt"-et. Időt kap. Idő korlát nincs. DE, a magyar nyelvtani szabályoknak megfelelően tényleg egy mondatnyi legyen, ne hosszabb, mert csak addig olvasom, és addig érvényes, ahol a pont van. Először kinevetett, aztán alkudozott, aztán mondta, hgoy tudja, hogy viccelek, pedig nem. Mert lehet, hogy emiatt a döntés miatt most szenvedek egy évet, esetleg kettőt, talán négyet is. De, ha így is van, akkor az ötödikben biztosan jobb lesz... Megszorongattam, majd hívtam neki egy taxit, ő lopott egy csókot, azt mondta nem akar elveszíteni, de tényleg, én nem mondtam semmit, de szívesen elbőgtem volna magam. Aztán ő elrohant... én meg... "haza" indultam (egyszer majd kifejtem, hogy nekem nincs is olyan, hogy haza...)

"Otthon", nyilván ritka szar volt emiatt, de túléltem. Vacsira ránott parizert csináltam, mióta Pesten vagyok nem ettem, pedig imádom. Gyerekkorom egyik nagy kedvence... Jó nem ettem hozzá kenyeret, meg csak két szeletet ettem, mert ugye csak egy endékás úszónő és egy mislen baba élő lenyomata vagyok...

Éjszaka meg a telihold tette meg "áldásos" hatását. Azt álmodtam, hogy értem jöttek a szellemek, akik asszem anyósok, vagy valamiféle banyák voltak, és lerángattak az ágyról és el akartak vinni, fojtogattak, és cibáltak. Nagyon valósághű volt. Felriadtam, a villanyért kaptam, sétálnom kellett a szobában, és innom, mert annyira rettegtem és féltem, és nem is bírtam lenyugodni. Iszonyat szar volt... pokoli éjszaka volt....

De reggel azért csak rábírtam magam, hogy menjek el erobikra, még ha akkora ocsmányság vagyok is, utána bemásztam melóba, szó szerint másztam, mert a tegnapi izomláz, meg az éjszakai nem alvás elég durván hatott rám. Loptam fő-főnökség isteni kapszulás kávéjából, azóta ugyan jobban vagyok, meg dolgozok is halálra, de elkedvetlenedett és életunt is lettem....

Ezek mellett ír rám Csoki, hogy na mi van? Hogy vagyok, mint vagyok, csütörtök estémre igényt tart, amit ugyan lealkudtam keddre, csevegtünk kicsit, és megkérdeztem, hogy mi ez a kiírás, hogy quizás? Erre megmutatta, hogy hát ez:

Aztán ezt megtárgyaltuk, hogy milyen kellemes, és hogy akkor kedden tali... Nem beszéltünk semmiről, de mégis. A zene, az hogy írt, ez a poénkodós kis csevely, a könnyedség, hogy nem kell megjátszani magunk, ez a kis pajkosság... Igazából... hm... valahogy így képzeltem el régen az IGAZIt, a NAGY Szerelmet. De nem bánom. Cserébe ő egy nagyon jó barát. Aki ráérez valami módon arra, mikor akarok épp eret vágni magamon... Különös... De jól esik...

 

Nem a választás a nehéz, hanem a döntésed szerint élni.

Greek, a szövetség c. film

... a teszt szerint....

de kitudja, mert ma még csak annyira álltam meg, hogy azt a vacak tesztet megcsináljam. És jót mosolyogtam. Ez lennék én?

Íme a link: http://mbti.tarhely.biz/node/1

.... na, akkor vissza dolgozni....

Lehet nem hagsúlyoztam ki eddig eléggé az egész hülye világnak, hogy az önjelölt siralmas kritikus és harmatgyenge tollforgató létem valós alakja egy színlelten erős, kb alsóközépvezetői szinten levő közgazdász, aki tárgyal, akit megpróbálnak átverni többször, többféleképpen a felette levők, az alatta levők, a vele szemben levők és természetesen a háta mögött lévő "robotok". Megnyilvánul mindez a minden egyes tárgyaláson, vagy az olyan telefonbeszélgetésekben amelyekből ma vagy 3-ban volt részem.

Azt meg biztosan nem mondtam még, hogy nagyon nagyon szeretem Hubát és Kázmért... És ezen kis képregény szösszenet nagyon jó összefoglalója a munkámnak, illetve ennek az egész gazdasági sz.rságnak amiben létezünk :)

Ezen most nem is vagyok hajlandó keseregni, csak vigyorogni, hogy mindenki hülyének néz mindenkit :))))

....még mindíg nem nekem való. Pedig most már illene megtanulnom benne menni, hordani. Benne vagyok abban a korban  (és súlyban, mert állítólag van az az őrület, hogy a magassarkú karcsúsít), amikor erőteljesen ajánlott ez a borzalom. Egyesek szerint az általam választott, múlt héten megvásárolt cipőcske nem is annyira brutál a maga 7,5 cm-jével. Mégis... Jajj...

A lényeg, hogy jövő héten a másod melóm keretében rendezvényt szervezek és több ezer ember előtt kell csini-binin rohangálnom magassarkúban és decens fekete szoknyában, elegánsan, határozottan, kecsesen, meg ilyenek. Erre a fantasztikus alkalomra vettem egy kényelmesnek látszó bőr magassarkút, amit ma magamra erőltettem, hogy egy hét alatt talán megtanulok majd benne járni. De azt hiszem, ez esélytelen.

Amúgyis gyengék a bokaszalagjaim, ezért nyeklik-nyaklik jobbra balra benne a lábam, közbe-közbe a bokacsontom érinti a földet, én mókásan meg-meg roggyanok, elvörösödök, fejem lehajtom, hogy talán nem látta senki, és sietnék tovább, de ebben a cipőben még sietni se lehet. És tényleg csak remélem, hogy olyan hangosan nem fog röhögni rajtam senki, hogy én is halljam. Persze, mindez minimum tíz méterenként ismétlődik, ezért a 20 perces utam a melóba olybá tűnt, mintha legalább négy órán keresztül folyamatosan gyalogoltam volna.

Asszem tisztelettel adózom minden nő társam iránt, aki kibírja ezeket a kínzó eszközöket napi 8 órában több egymást követő napon keresztül...

... hogy te vagy az ok, amiért felmondtak. Ha a kirúgott kolleganő szerint TE vagy az egész okozója... Pedig, dehogy...

Ő most egy másik kollegina, akitől a mai nap folyamán vált meg a cég az átstrukúrálás végett. (nevezzük Őt "EltartóAnyunak") Szóval EltartóAnyu 50+, az én beosztottam volt, és valóban volt "némi" kivetni való a munkájában. Hogy is mondjam... Talán az jó hasonlat, hogy olyan szakmai dolgokat nem tudott, mintha egy matek szakos egyetemista nem tudná mennyi 2+2. Sok volt vele a gondom. Onnan kezdve, hogy este fél kilenckor azt mondtam neki, hogy jó, már látom fáradt, menjünk haza, kitolom a határidőt, de holnap reggel találkozzunk 8kor az irodában, és folytassuk a mai melót. Én már beértem fél nyolcra, és csak vártam és vártam és vártam rá, és hiába hívtam nem vette fel a telefont, majd DÉLBEN közölte, hogy ja, hát ő az eggyel felettem lévő főnökkel egy héttel ezelőtt megbeszélte, hogy aznap délelőtt nem kell bemennie, ha semmi sürgős nincs... Meg persze a nüansznyi mililós nagyságrendű figyelmetlenségből elkövetett hibák halmaza a könyvelésben, az áfa bevallásban.... És szóltam neki nem egyszer, nem kétszer, hogy ez így nem lesz jó. Valamit kezdjünk már a helyzettel. "EltartóAnyu" nem vett komolyan, mert annyi idős vagyok, mint a fia, aki nem dolgozik, mert még fiatal (27 múltam....), meg a mai helyzetben nem könnyű állást találni, meg szegény, ha eccer informatikus akar lenni, nem megy el a mekibe.... Szóval a lényeg, hogy EltartóAnyunak van két léhűttő kitartott fia. És most, így hogy őt elbocsájtják nincs jövedelem forrás...

Szar helyzet. Baromi szar. Bele se merek gondolni, mihez fog kezdeni. De az, hogy a cég megválik tőle, nem az én döntésem volt, még csak "bemószerolnom" sem kellett, hiszen akik vele dolgoztak, egyáltalán nem voltak vele elégedettek. Sok volt a hiba, és az az "énmindenttudokmertörgevagyok" stílusa volt.

És én nem rúgtam volna ki, de tény, hogy "lefokoztam" volna. Főkönyvelőből csináltam volna belőle egy egyszerű adatrögzítőt, de megtartottam volna. Emberségből. Meg mert emberileg annyira nagy bajok nem voltak vele. Azon kívül, hogy nem vett komolyan. Persze ez most nem intő jel a világnak, hogy rettegjetek, vegyetek komolyan, mert ha nem tetszetek ki lesztek rúgva. Mert ebbe nem volt beleszólásom.

Miután felmondtak neki, bejött hozzám, előtte persze jól bemocskolt minden más kollega előtt, és közölte, hogy döntsem el, hogy mit akarok tőle a következő napokban, és azért gondolkodjak el... itt lenyelte a mondat végét, és komolyan tartottam tőle, hogy ha ketten vagyunk az irodában kapok egy pofont, és közli velem, hogy "Te idióta fruska, hogy jösz te mindehhez..."

Annyira gyorsan zajlott a jelenet, hogy igazából nem tudtam mit reagálni neki. Mire kimentem volna, hogy beszéljek vele (fogalmam sem volt, hogy mit mondhatnék neki) addigra szerencsére hazament. Nyilván holnap szembe kell néznem vele, fel kell vennem a póker arcot, és végig kell meccselnem ezt a mocskos játékot.

Minden kavarog bennem, a józanész, az emberség, a szakember, a jótétlelkem... Megvisel... Szívem szerint jól leinnám magam. És tudom, hogy ez most annyira rossz, annyira szar, de így kellett lennie. Mert bár sajnálom a megélhetése miatt, és hogy szegény mihez fog kezdeni a jövőben, de nem vállalhatom a felelősséget érte, ha egyáltalán nem bízom benne, nem vihetem a vásárra a bőröm, csak mert ő meg se közelíti az optimális szakembert. És mégis... Tudom, hogy ismét egy ember élet, egy család megélhetése került veszélybe, és a lelkem legmélyén azt mondanám, hogy bármit megtennék, hogy ez ne így legyen. De közbe szól a józan ész, hogy itt bizony mármindenki a maga bőrét viszi a vásárra, én is... Érte, nem tehetem kockára magam, hisz EltartóAnyu nekem senkim, csak egy púp volt a hátamon. Baromi kemény helyzet....

Itt a józan eszem, ami védelmez engem, mégis közben a lelkem darabokban, nem is tudom mit tennék, hogy ez most ne így legyen. Hogy minden változzon vissza most azonnal. És hogy EltartóAnyunak egy iciripicirit nagyobb szakmai tudása lenne... bárcsak...

Jajj de utálom ezt a kemény felnőtt világot, és de utálom, hogy ringbe szálltam... Ez is azon ritka pillanatok egyike, amikor átkozom a döntést, hogy Pestre jöttem, és nem maradtam kicsiny falumban gyereket szülni. Most már biztos lenne két gyerkőcöm... legalább...

Ma ismét minden tömve a katasztrófa képeivel, az otthonok maradványaival, az új otthonokkal, az emberekkel, akik élete ketté tört a katasztrófában...  Akik elvesztették másodpercek alatt a teljes addig felépített kis világukat, sokan nem csak az anyagi javaikat, hanem a szeretteiket is. Felfoghatatlan veszteség érte őket...

Amikor először láttam egy villanásnyi képet az indexen, nem is nagyon foglalkoztam vele. Egyszerűen nem volt rá időm. És talán nem is érdekelt, mert azt gondoltam, ez megint csak valamiféle hírhajhász semmiség. Olyan bolhából elefántot stílusú hír.

Este volt kicsit több időm leülni a gép elé és megnézni, hogy mégis, mi ez. Érdekes módon az első kép a már sokat emlegetett sajtófotó díjas macsekos kép volt.

Percekig csak bámultam a képre... Az asszonyra, aki úgy kapaszkodik a macskába, ahogy maga mögött hagyja a poklot, a fájdalom a szemében, az arca, ahogy le lehet róla olvasni, hogy mondogatja magában, vagy talán hangosan, hogy minden rendben lesz. Minden biztosan rendben lesz....

Tisztában vagyok vele, hogy ez csak az én képzeletem szüleménye, és valószínűleg Ő akkor és ott talán semmi ilyenre nem gondolt, csak automatikusan tette a dolgát, ahogy kell,  talán, mint egy robot, ahogy mi is gondolkodás nélkül cselekszünk, ha baj van. Csak tette a dolgát...

Mégis, ha Kolontár és Devecser szóba kerül nekem Ő és a Csirkés néni jut eszembe. Csirkés néni... Őt már a tévében láttam, az eltakarítás után. A néni gumicsizmában, kendőben, otthonkában, sepert amikor a riporter megszólította. A néni körbe vitte az udvaron, elmutogatta, mi hol volt, hol állt a háza, ahol egykor felnőtt, hogy itt született bizony ő is, és most... az ár elvitte minden emlékét, mutatott egy képhelyet az egyik megrogyott falon, hogy ott az édesanyja és annak szüleiről volt egy fotó, de eltűnt. Majd csípőre tett kézzel kalauzolta tovább a tévéseket a megmaradt emlékeken. Nem sírt, sőt, majdnem olyan volt a hangja, mint mikor "pöröl", mert a szomszéd gyerek megint nem köszönt neki... Aztán a tyúkudvarhoz értek, semmi nem maradt belőle... Ekkor a néni... olyan lendülettel mesélte, hogy mit tartott az ólban, kacsákat 3-at, meg volt egy kakas is, és 8 szép tyúk, jó tojók, sőt, volt olyan amit tavasszal vett, vágásra valónak, és olyan szépek voltak, és el tudjuk-e mi képzelni, hogy milyen szép tyúkjai voltak. 8 tyúkja volt itt! Ő etette, és igen nagyon szép tyúkok voltak. A szomszéd is mindíg megdícsérte... És csak sírt és sírt és elfulló hangon ismételgette, hogy 8 gyönyörű tyúkja veszett oda....

Szörnyű veszteségek értek embereket egy évvel ezelőtt. Olyan veszteségek sorozata, aminek elviselésére ember feletti erő szükséges.

Hogy mit "tanultam" ebből? Egy pillanat alatt oda lehet az egész életünk, önhibánkon kívül is. Hogy azok, akiket szeretünk, szeretni kell minden percben, és meg kell nekik mondani, mert ki tudja, lehet nem találkozunk többet, hogy ne legyünk fukarak a jó szóval, a kedvességgel... és talán azt, hogy a legapróbb dolgok is felbecsülhetetlen kincsei lehetnek a jelenünknek.

Nekem is van egy ilyen legapróbb dolgom. Amikor xezer évvel ezelőtt felkerültem Pestre, a kollégiumi beköltözésemkor kaptam Anyukámtól egy lecipzározható hátuljó plüss oroszlánt (ez lenne a horoszkópom). A cipzár egy csokit rejtett és egy kis szeletke papírt, amit aláírt az én egész drága kiccsaládom: Apu, Anyu, NagyobbikHugom, KissebbikHugom, és Zizi, a macskám. Ez a fecni azóta a pénztárcámban van. Őrzöm. Fontosabb, mint az összes bankkártyám, személyim, igazolványaim, mindenem együtt véve. Mert vigyenek mindent, csak ezt a picinyke szelet papír lapot ne! Csak azt ne....

...pedig el se kezdődött a nap. Kelhetnék fél nyolckor, én mégis fent vagyok már hatkor. Ez már egy jel. Jel, hogy valami megint nem stimmel az idegpályáimmal. Ez az a fajta ideg, ami az ujjaid végében keletkezik, hiába nyújtózkodsz, rázod le kezed lábad, egyre görcsösebben kúszik felfelé ez a nyomorult érzés.

Óracsörgés előtt nem keltem fel, utána kivonszoltam magam kávét főzni, APK-nak csináltam egy szendvicset, bevittem neki, bekapcsoltam a tévét, az egyik csatornán Damu mentegette magát, a másikon meg Gyurcsányt mentegették... Mindkettő épületes látványt nyújtott és csak emelte a reggel fényét. Annyi f@szságtól kissé felgyorsult az ideg elterjedésének sebessége.

Aztán APK elkezdett kérdezősködni, hogy mi a baj, miért nem beszélgetek vele, miért nem osztom meg vele mi nyomja a pici szivem... JUJJJ, de utálom, mikor úgy gügyög hozzám, mint egy értelmi fogyatékoshoz. Aztán romantikázni akart, amihez végképp nem volt kedvem, legszivesebben rátekertem volna a takarót, jó szorosan, hogy addig ne tudjon kikeveredni belőle, amíg el nem indulok... Itt már majdnem elérte az agysejtjeim az ideg... Pedig szegény ténlyeg nem csinált most semmit, csak nem erre lett volna szükségem, hanem arra, hogy hagy menni.

De a hülye érzés nem hagyott nyugton, még akkor se mikor jól bevágtam magam mögött a fürdő ajtót, még akkor se amikor a cipőfüzőm elszabtam, még akkor se, mikor lerohantam a lépcsőn... Aztán megláttam magam egy üvegtáblaban. Addigra kétségtelenül legyűrt az ideg, és érintésre robbantam....

Szóval üvegtábla, csak néztem azt a tébolyult tekintetűt idegenet, aki úgy pislogott vissza rám, mintha a következő pillanatban előkapna egy AK-47-est és mindenféle előzetes figyelmeztetés nélkül golyózáport zúdítana rám. Néztem, és láttam, hogy hiába az élre vasalt nadrág, a ropogós ing, hiába a szoros, konzervatív konty, hiába olyan "egésznek" kinéző a külső, mind csak álca. Mind csak csomagolás, valami izé, ami azért van, hogy az elvárásoknak megfeleljen. Ebben a üvegtükör-társban nincs semmi barátságos, nincs semmi kedvelni való, és igazából nem is ismerem. Azt se tudom, ki Ő...

Ekkor a lámpa zöldre váltott, elszakadtam a gyilkos tekintettől, rohantam tovább, de érdekes módon, a bomba... most nem akart robbani... Nem tűnt el az ideg, visszaszorult oda, ahonnan indult, az ujjaim hegyébe, ahol még most is érzem, ezért ütöm a billentyűket olyan erővel, hogy majdnem kiszakadnaka helyükről. Talán az üvegtábla-gyilkostól megijedt, és úgy gondolta, az ujjbegyeimben nagyobb biztonságban van...

Ezért az ideg helyét most átvette egy kérdés: ki vagy te? Ki a fészkes fene vagy te? Ki a franc vagy és mit akarsz, mit szeretsz, mi bánt, mi ellen küzdesz, miért harcolsz, mire vágysz?