Az elmúlt pár napban eltűntem kicsit. Igazából nem eltűntem, csak benyeltek a mindennapok. Napközben "suli"ba voltam, este meg dolgoztam, így a blogra egyáltalán nem jutott időm, hiába halmozódott fel bennem egy csomó minden, amit ki KELL adnom magmaból. A legjobban per pillanat a tegnapi nap akar most kitörni belőlem....
A suli nem más, mint egy menedzser képzés. Asszem erről nem írtam még, hogy a főnököm elküldött erre, hogy jó és képzett vezetője legyek a kis csoportomnak. Ez ugye tök jó. Mert akkor látja a perspektívát bennem, és az se zavar, ha ő tényleg a bennem rejlő potenciál miatt kedvel. Neki lehet, másnak nem. Szóval. Megvolt ez az oktatás, tréning, és halálra élveztem. Kommunikáció, csoport vezetés, konfliktus kezelés.... csupa nyalánkság, ami amúgy is érdekelne. A végén kiértékeltek minket, pontokat kaptunk, és hát félre a szerénységgel, magasan vertem a többieket. az értékelésemből is az jött ki, hogy vannak még a "csoportvezetőségemnek" gyermekbetegségei, de összeségében erre rendeltettem. És ez baromi jól esett, mert én voltam a legfiatalabb, meg legkevesebb tapasztalattal rendelkező. Ez az értékelés megy az én főnökségemre is, ami tök jó. :) Ilyen menjen rólam bármikor.
Hazaérve elmeséltem APk-nak, ő meg csak gúnyosan mosolygott. Hogy... jaa.. jó... akkor ez is kamu. Na ugye akkor ezt fejtsük ki de nagyon gyorsan. Erre felhozta a "lámpa-ügyet", hogy szerinte azt is szarul kezeltem. A lámpa-ügy a következő:
Az irodában a plafonról lelógó lámpák baromira nem szembarátok. Ezért ki kellett cseréltetnem. A gondnokunk egy csökött vén ember (60+), akit nem lehet csak úgy ugráltatni. Ezért a következő kérdéssorral álltam elő:
"-Te "Gondnok", ezek a lámpák tönkre teszik a szemünket. Nem lehetne vele valamit csinálni?
-És mit szólnál hozzá, ha kicserélnénk?
-Dehogy probléma, ha villanyszerelő kell. Hogy nem tudod milyen legyen a cső? Hát ilyen! Ilyet szeretnénk.
-Elintéznéd ezt akkor légy szíves jövő hét péntekig? Köszönöm."
APK ezen kiakadt, hogy én megalázkodtam, és könyörögtem azért, hogy Gondnok megcsinálja a munkáját. Hogy csak annyit kellett volna mondanom, hogy: "Gondnok, jövő hét péntekre ez a lámpa erre és erre legyen kicserélve" Nem kell lelki életet csinálni, nem kell megkérni, csinálja meg ez a dolga. Mit kell itt légyszivesezni, meg köszöngetni, ez a dolga.
Na ebből olyan vita robbant ki, hogy még most is totál ideges vagyok tőle. Mert APK szerint alkalmatlan vagyok vezetőnek, mert nem kérni, meg könyörögni kell, hanem kiadni pontosan a munkát és pont. Meg mert egy főnököt nem kell szeretni.... Nyilván, de szerintem ha be van szúrva egy kérlek, egy légyszi, egy köszönöm, az nekem nem fáj, nem vesz el több időt, és az a tapasztalatom, hogy így nem jövő hét péntekre, hanem még e hét péntekre meglesz a munka. Amig neki is megcsinálják a melót, de tuti csak jövő hét péntekre. Az eredmény ugyanaz, a stílus más.
Én fenntartom a véleményem, és nem gondolom, hogy ettől rosszabb lennék. Ő viszont határozottan állítja, hogy kiröhögnek a hátam mögött, és majd előbb utóbb mindenki munkája a nyakmaba szakad, és a munka helyre nem kell bevinni a lelkizést, végezze mindenki a dolgát, 110%osan, és ennyi. Nem kell kérni. Le van írva, meg van fogalmazva. Mire én felvetettem, hogy basszus, embereket kell irányítani, nem robotokat....
Hatalmasat vitatkoztunk. És igazából az bántott a legjobban az önérzetem, hogy ő úgy ítélte meg és kritizálta kő keményen minden döntésemet, hogy még csak hasonló helyzetben sem volt, mint én. Még csak tervezési vezető se volt soha. Soha nem tartozott a felelősségkörébe "ember". Mindig beosztott volt, soha nem kellett senkiért felelősséget vállalnia, így kurva könnyen beszél....
Épp elég kétségem van a saját vezetői képességeim felől, szinte folyton rágódok, hogy vajon jól csinálom-e. És nem arra lenne szükségem, hogy hazaérve APK csak még jobban aláássa a maradék önbecsülésem, és hogy folyton megkérdőjelezzen.
És ez az egész katyvasz reggle csak folytatódott azzal, hogy viccesen elköszönve odabökte, hogy azért ma ne kéreggesed ám a munkatársaid...
Annyira ideges vagyok..... brrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrr
Csak néztem, ahogy dobálja egy vacak tescos nejlon táskába a cuccait. A borotva mellé a koszos zoknit, a kedvenc kanalához hozzácsapja a tusfürdőjét, amit az ünnepi fehér ingbe csomagolt. Sajnáltam. Tényleg sajnáltam. A szeme könnyes volt, de hiába kérdeztem bármit is, nem válaszolt, csak folytatta a pakolást.
...most értem haza melóból... a goblein megint a falon....
Hazaértem, befűtöttem, engedtem egy kád forróvizet, kezembe vettem az inni és élni hagyni 9. kötetét, bedugtam az mp3-am és egy jó órát áztattam magam. A forróvíz kivette belőlem az ideget, a könyv pedig visszahozta az életkedvem. Hatvanhat törölközőbe csavarva megálltam a szoba közepén és farkas szemet néztem szobánk új ékével, a gobleinnel. Ezt a kört a kivarrt kép nyerte, mert csipogott a telefonom, ez elvonta a figyelmem. SZSZ írt, hogy éppen bulizik, és osztrák bort iszik. Ezt kicsit megmosolygtam, hogy jaaaaaa, hogy osztrákot, olyan nincs is. Aztán egymást követték fejemben a kósza ötletek, és azon kaptam magam, hogy basszus, az Andante, az én borom! Így nagy óvatossággal és mérhetetlen tisztelettel felbontottam az üveget, megszagoltam a dugót, kiöntöttem egy keveset a kristály boros poharamba, a fény felé tartottam, megnéztem a koronáját, bele- beleszagoltam, és az első korty annyira jól esett. Édes volt, mint a méz, de mégsem volt ragadós. Nehéz de egyben mégis légiesen könnyű. Finoman elbódított, lassan a hatalma alá kerültem, igaz mindezt önként és dalolva tettem. Szerelembe estem a borommal...
Ahogy andalogtam a borommal, és élveztem a régi, de mégis mindig új varázslatot, újra szembe kerültem az ellenséggel. A goblein. Ott pöffeszkedett a rózsám helyén. Kevélyen és kihívóan. Ez csak egy vacak kézi munka. Még csak nem is gondos munka. Szépnek egyáltalán nem mondható, ízlésesnek meg... na azt hagyjuk. A megrágott alma a szürke gyűrött terítőn és a kék kancsó... pfff... És a kerete.... jajjajjj azaz igénytelen, lakkozatlan ronda, világos fenyő... Megvető vigyorra torzult a szám, és megmondtam a kivarrt ellenségemnek, hogy hát én leakaszthatlak, de te engem nem. Levettem. Visszaakasztottam a rózsám. Lehet, hogy a bor miatt, de határozottan éreztem a győzelem mámorát. Beraktam egy szemetes zsákba, na nem dobtam ki, csak a szekrény mélyére száműztem. Elégedett voltam.
Ugye most már SZSZ is "aktív" olvasó. Igazából annyira nem. Max ha nem akarom kétszer leírni ugyanazt, rákérdezek tőle, hogy olvastad? Ja, hogy nem... Szóval annyira "nem szereti". Nem szereti, mert... Mert szerinte olyan szavakat adok az ő és APK szájába, amik torzítanak a valóságon. Hogy neki az egész úgy tűnik, mint Harry Potterben a jó és rossz karakter megformálása... meg különben is, ha nem ismerné az egész sztorit, a maga sok ezer évére visszamenőleg, akkor ez csak egy olyan csaj picsogása lenne, akinek kvázi megvan mindene és mégis elégedetlen. Persze, nyilván más, hogy tud minden háttér infót, de így...
melóból hazaérek, már csak a jól kihűlt helyüket találjam… Nyilván forró nyomon haladtam a lakás mélyére, ahol rémálmaim rám rontottak.
Tulajdonképpen sajnáltam APK-t a hétvégén. Nem csak azért, mert mérhetetlenül kemény hétvégénk volt, hanem azért is, mert olyan durva kényszeres cselekvései vannak a gyerek kora miatt. Félre ne értsetek, nem volt rossz gyerekkora. Mindig volt mit ennie, volt tiszta meleg ruhája, tanítatták rendesen, elvitték minden nyáron a Balcsira, odafigyeltek rá. Csak egyetlen egy valamit nem kapott meg. Az igazi, tiszta, anyai szeretetet. Mert mindig, ő volt a kevés, a kicsi, a nem elég jó, a bátyjával szemben. Az anyjuk (Torzs), mérhetően és láthatóan jobban szerette a bátyját, mint őt. Mindig, szegény „Lukat-beszél-a-hasadba” volt előtérben. Az ő kedvenc ebédjét főzték általában, oda mentek kirándulni, ahová ő akart, azt csináltak és akkor, amikor a bátyja óhajtotta. Mert „Lukat-beszél-a-hasadba” kiskorától szemüveges, ezért hátrányos helyzetűnek lett kikiáltva, mintha legalábbis valami fajta, súlyos testi fogyatékosságtól szenvedne, aminek okán soha, de soha nem élhet teljes életet.
Nem értem…. mi ez a ruha rajtam…. fehér, A-vonal, valaha talán fehér volt, meg hosszú? Most a térdemig ér, sifon? selyem? Nem is tudom…. a térdem alatt durván leszabták az alját… az anyag foszlik, és piszkos. Hol vagyok? Pesten, de hogy kerül a fertődi kastély Pestre? Azok ott Anyuék? Igen, az egész család. Apu, Anyu, két húgom.
A héten még nem hívtam Anyut. Ezzel elkerülve egy kiadós 
....azt, valamiért szinte mindenki szánja. Főleg az Apákat. Az enyémet is számtalanszor megkérdezték már, hogy hogy bírja. Hogy képes 4 nővel élni... Valahogy minden idegennek ez az első jópofának szánt kérdése, gondolata... Pff… A többi gondolatról meg fogalmam sincs, mivel soha senki nem jutott ennél tovább. Pedig azért…. na… Lássuk be, halálra tudjuk egymást kínozni mi hárman, így talán nem Apánk kellene sajnálni, hanem minket :D. Nagyobbik húgom, - Kézműves – 23 múlt, a kisebbik –Pláza Cica – 21 volt tavasszal. Kézművest mindenki imádja, mert szerintem ő a világon az egyik legjószívűbb, legodaadóbb, legőszintébb, legszerethetőbb, legkedvesebb és legsértődékenyebb emberek egyike. Pláza Cica… hát ő egy pláza cica. Minden téren, ruhája, viselkedése és megnyilvánulásai…. Én meg, ugye, vagyok olyan, amilyen. Mint amit itt láttok, és tudtok, és amit nem láttok, és nem tudtok 
A mai nap is kicsit túúúl sokk....
Bár egyre kevesebb lelki adalékkal, de még ember lévén, gépies részemet tegnap este fél nyolc tájban érte el az informatikának eme fogalma. Konkrétan leállt az agyműködésem. Túlcsordult az adattárolóm, ennek következtében lefagyott a rendszer. Éreztem, ahogy a retinámba ég az utolsó jelent a villamosról, ez megmarad, mint valami szellemkép, és a valóság csak mögöttes, ködbe vesző színpaddá avanzsál. Igazából a látás, mint érzékelés megszűnik, a letapogató szerv térérzékelése veszi át a helyét, és digitális modernkori zombi-robot létem kiteljesedik.