A tökéletes reggel magától talál meg és nem az ébresztős rádiótól. Kinyitom a szemem, a világ éles, hallom a madárfüttyöt. Elmacskásodva, de nem erőltetve ébredek. Nyújtozkodom. Hosszan és lustán.

Töltök egy pohár narancslevet, bekapcsolom a tévét, megiszom, merengek, lezuhanyzom. Ráérősen, kiélvezősen. Köntösbe bújok, Kávét főzök és reggelit csinálok. Sült virsli, tükör tojás, paradicsom, uboroka, pirított kenyér. Szeretek reggelizni. Imádom a villás reggeliket.

Szélesre tárom az ablakot, hedonista módon a reggeli napfényben kéjelegve megeszegetem a tojásom, közben csak hagyom had ébredjen fel teljsen minden apró idegszálam, élvezem az illatokat, az ízeket, a fényt, a meleget.

Felöltözöm és bőven időben tudok elindulni. A sok szöszmötölés ellenére sem vagyok egy percet se késésben. Az utcán mint egy narkós szívom magamba a frissen nyírt fű és locsolás illatát...

És ilyen volt a tegnap, és ilyen a ma is. Én meg csak élvezem.

Nem csak nyavajogni kell, hanem hálát adni, és megköszönni. Sőt, főleg az kell.

A lényeg, hogy köszönöm az égieknek a mostani főnököm. De tényleg. A korrektségét, az emberségességét, és a szakmai tudását.

Köszönöm, és kérlek, lécci lécci lécci maradjon is ez így.

( a sztorit most inkább nem részletezném... de tény, hogyha genya lenne, most megmutathatta volna)

Néha azt hiszem, hogy látom a verem alját, már annyira mélyen vagyok. De aztán rájövök, hogy a francokat. Mert még (viszonylag) fiatal vagyok. Van agyam, képes vagyok minden féle fajta munkavégzésre, és még melóm is van. Élnek a szüleim, meg még van két húgom is. Van, aki felhív, hogy aggódik értem, és van aki ír egy sms-t, hogy minden OK-e.

És bár nehéz megállni, hogy azon nyavajogjak, hogy dehát az életem nem olyan, mint amit elképzeltem, nem olyan szar ez. Meg egyértelműen tudom, hogy fog ez sokkal sokkal jobb is lenni. De ahhoz ezen át kell vergődni.

Na.

Ezt meg innen loptam.

Több dolog is történt tegnap este

1.

Tudod, tulajdonképpen friss jogsid van. Én nem azt mondom, hogy... Csak érted. Tapasztalatlanságból, ha 50-nel mész biztosan ki tudod védeni a necces forgalmi helyzetetket, az olyanokat, ami mondjuk 70-nel csak lehet, nagyobb rutinnal, meg simán. Szóval nem kell kapkodni. Lehet óvatoskodva bénázni, mert abból kevesebb baj lesz. Azért örülök, hogy nem a hullaházból hívtak... (SzSz) - helyzetet átgondoltam, igaza van, ma lassabban jöttem már...

2.

Kissebb pinpong labda alakult ki az amugy sem szuper térdemnél, muszáj volt orvoshoz mennem. Előtte még bementem gyógyszertárba, aholis megtudtam, hogy a bostoni merényletet igazából Szaddam Husszein és Oszama Bin Laden közösen hajtotta végre... Hogy bosszút álljanak....

3.

Megtekintettem a "helyszint", és tuti sokkot kaptam, mert NINCS útjavítás ott, de még a környéken se. És nagyon valószínű nem is volt.

4.

Doktor bácsi bókolt, hogy ilyen szép hosszú rossz lábakért igazán kár... Majd megvizsgálta, adott fájdalom csillapítót és nem ígérte, hogy nem ment szarrá a térdizületem, de ez csak a pingpong labda effekt után lesz biztosan megmondható....

Nem is olyan régen írtam a "tegnap se jött semmi" mottóról. Hát, talán bennem is, és a soffőrben is ez volt egy kicsit. Ma baromi korán indultam el melóhelyre, mert a tankom olyan száraz volt, hogyha Verdának lenne nyelve, tuti a szájpadlásához ragadt volna. Mert ugye ma csökkentették a benzin árat... És sporolni kell. De nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy gondolotaimba méllyedve és röviden körülnézve átsétáltam a kereszteződésen, mert az a bizonyos audi annyira messze volt...

Aztán csak arra emlékszem, hogy a térdem magassába kapok egy akkora ütést, hogy nem hogy elburulok, hanem elrepülök egy olyan jó méternyit. A földetéréskor hatalmas mákom volt, és nem csak a túlzottan párnás fenekem miatt, hanem, mert útjavítás címén felszedték az aszfaltot, és ahová landoltam, ott a laza föld fogadott.

Hogy mi volt az első gondolatom?

Basszus, ennyire kiment a bokám?!

A következő pillanatban egy 50es szőke nő jön felém ordítva, hogy én nem túl inteligens förtelmes szaggal rendelkező pénzért szexuális szolgáltatásokat nyújtó egyén miként merészeltem lelépni elé.... És komolyan még majdnem meg is pofozott. Fel nem segített, meg nem kérdezte hogy jól vagyok-e, csak folyt belőle a szitokszó.... Aztán feltápászkodtam, nem fájt semmim, csak a  nadrágom lett koszos, és nagy szemeket meresztve néztem a még mindig ordító nőre, hogy összetörtem a kocsiját. Lelassult a gondolkodásom, és szerintem kicsit sokkot is kaphattam, mert tényleg nem reagáltam semmit....

Aztán látom, hogy a házunkból a felső emeleten lakó fehér westis idős néni odajön, beszélhozzám, megpaskolgat, és elmagyarázza az igencsak agresszív fúriának, hogy jó lenne ha észbe kapna, és nem én voltam a szabálytalan, hiszen már majdnem átértem az úton, és kizárt, hogy ő jól megválasztott sebességel halad, és..... és jól elküldte helyettem a fészkes fenébe a nőt. Felírta a rendszámát, adott nekem egy csokit, meg vizet. És egy jó 5 percig beszélt hozzám, hogy tényleg jól legyek....

Igazából az egész sztori csak úgy tíz perce tudatosodott bennem. Hiába, lassú a felfogásom.

Ragyogó napsütésben a saját Verdám takarítottam, amikor be kellett mennem még egy adag papírtörlőért. Anyu nem volt a konyhában, én loptam egy frissen sült, forró rántottcsirkeszárnyat, "beültem" a saját kocsim csomagtartójába és a világ legtermészetesebb velejárójaként megfeleztem hugom kutyájával.

Tökéletes 10 perc.

Laposnézés mindig azt mondta, hogy ha csak a torkod fáj és semmi más bajod, az nem vírus. A ki nem mondott szavak marják, égetik, megsebzik. Szabadulnánk, de nem hagyod, küzdessz ellenük és ők harconlnak veled.

Nincs hangom. Képtelen vagyok beszélni. Minden korty fáj. Nem segít semmi gyógyszer, nem hat a tantum verde, se a hideg, se a meleg, se sál, se semmi más.

Mert visszatartottam a szavakat. Visszafogtam a két legfontosabb szót, amit most mondhatnék....

Már három hete valakik folyamatosan eladó vasgolyót keresnek a blogomon, elég szép számmal. El kell hogy keserítsek minden kedves vásárolni szándékozót, hogy sajnos, ilyet nem árulok.

Méghogy a szex a legjobb blogmotor....

Igen, sírok. Férfi létemre.

Hát a férfinak nincs szeme, a férfinak nincs keze, szervezete, érzéke, érzelme, szenvedélye?Nem ugyanaz a táplálék táplálja, nem ugyanaz a fegyver sebzi, nem ugyanaz a tél és nyár hűti és hevíti, mint a nőt? Ha megszúrtok, nem vérzünk-e? Ha csiklandoztok, nem nevetünk-e? Ha megmérgeztek, nem halunk-e meg? Akkor hát miért ne panaszkodhatnának a férfiak is? Miért ne sírhatna a katona is? Mert az férfiatlan? Miért lenne férfiatlan?

 Arthur Strindberg

Az is egyfajta reakció, ha az ember lánya első "nem-bírok-itt-maradni" hivatalos nem otthon alvós estéjén saját lakásról álmodozva IKEA bútorokat nézeget, falszínekről ábrándozik és párnákról, meg kalkulál fejben, hogy mennyibe fáj a bútorzat, amit szeretne, meg a csempe, meg a parketta, és hogy vajon az ő jó édes apja jönn-e e segíteni neki...

Mert tagad. Tagad ő maga is, és inkább kikapcsolja a telefonját, hogy ne hallja könyörögni...

Mert alapvetően gyenge jellem.

Nem is tudom, hogy történt, a lényeg, hogy szereztem egy új "lovagot". Kedves, segítőkész, vicces, és gőzöm sincs hogy néz ki.

A leglényeg, hogy el akar adni nekem valamit. De miután többször beszéltem vele telefonon, és napközben cseten, tegnap este kaptam tőle egy olyan e-mailt, amire nem lehet mit mondani, csak azt hogy cuki, és mosolyognom kell. Így látatlanba annyira lelkesedik értem, a humorom, a hozzáállásom és a "kedvesen csengő" hangom miatt, hogy én azt nem is tudom igazán leírni nektek.

Minden esetre mosolygok rajta, meg kicsit magamon is, hogy mirefel ez a hatalmas lelkesedése irányoba... Hmm... lehet nem hoztam eléggé az irónikus formám, vagy ő nem tudja, hogy engem határozottan eltanácsoltak az zeneiskolától, azért gondolja olyan olyan csengőnek a hangom. Vagy csak simán süket.

Tényleg, zeneiskolás eltanácsolásom sem meséltem még. A kicsi Verde volt vagy 7 éves mikor a zeneiskolai "felvételre" izzadó tenyérrel készült, már megálmodta magának a zongorát, de még inkább a klarinétot, mikor kiállt az osztály és a vénséges nyanya zenetanár elé és elkezdte énekelni a Kiskacsafürdiket. Addig jutott szegény tehetségtelen gyermek hogy "Kis kacsa für...." Mert a nyanya megszólalt:

"Köszönjük, leülhetsz...."

És innentől kezdve csak és akkor énekelek, ha magam vagyok, vagy ha kínozni szeretnék valakit.

Tegnap este megadta magát a vezető oldali ablakemelőm. Leesett az ajtóba az ablak.

Nyilván nem szerettem volna lehúzott ablakkal éjszakáztatni a kocsit. Nyilván az internet csodájának köszönhetően felleltem vagy 10 éjjel nappali autószervízt, akik S.O.S-ban megoldanak (hírdetésük szerint) minden problémát. A valóság az alábbi mondatokban vagyon azonban elrejtve:

- Nyitva vannak, de csak előzetes bejelentkezéssel lehet menni. Az oda telefonálás nem az.

- Az éjszakai nyitvatartás 10ig tart.

- Ezt a problémát nem tudják megoldani. Mármint ha nem futómű, nem motor, és nem kerül többe a javítás mint 100ehuf.

- Új ajtót tudnak csak adni.

- Nem Budapest, Vecsés.

- Jövő hétig ott kell hagyni a Verdát.

- Előzetes elmondás alapján a javítás 80-90 ehuf.

- Bulit tartanak a műhelyben, olyan hajnali 4re vihetném az autót.

Mikor még kamaszként középiskolás ingázó voltam, a fél kettes buszon hazafelé gyakran hallottam a szélvédőnek paszírozva ezt a mondatot, amikor nem látott ki a buszsoffőr.

Tegnap se jött semmi, ma se fog, mehetsz.

Aztán egyszer ha mégis jön... És akkor oda rutin. Oda egy nap, egy hét, egy év vagy tíz, sőt akár több ember élete. Felelőtlenség ez? Rutin? Megszokás? Mi ez?

A hazajárásból sosem volt gond, bár ezerszer csak szerencsén múlott.

De máshol. Máshol gond van. És aki hajtogatta, hogy de tegnap se jött semmi, akkor ma miért jött, értetlenül néz rám, és csak bizonygat, hogy higyjek, bízzak, nem fog jönni semmi. Nem érti, nem látja, hogy nem hogy csak jött, el is ment.... Elment és nekem már elfogyott az erőm, hogy a széthullott darbokat erőn felül összetartsam utána... 

A jól befűtött autóban lágyan duruzsuló jazzt hallgatva néztem a kövér szállingózó hópelyheket, és kedvem támadt karácsonyi ajándékokat vásárolni...

Most nem kezdem el mondani, hogy mennyire elegem van már a télből és annak minden viszontagságából. Nem rinyálok, hogy az amúgy imádott csizmám a pokol fenébe kívánom, hogy torkig vagyok a kabátokkal meg sálakkal... Ez nyilván közrejátszott a tegnap esti kirohanásomhoz.

Mert ugye tegnap megint leesett a fehér égi áldás* És melóból el kellett indulnom korán, mert félő volt, hogy ismételt hosszú órákban lenne részem valahol... Óvatosan neki indulásom és kezdeti türelmem a sok felelőtlen idióta dugócsináló hamar elvette.

Aki ismer személyesen, az tudja, hogy mennyire fel tudom rántani magam, mennyire belepi a vörös köd az agyam, és randábban beszélek olyankor mint a legtöbb kocsis, és nincs aki megállít és... na, szóval értitek. Átmegyek lecsilapíthatatlan fúriába. Ezért is volt meglepő, hogy amikor az amúgyis felpaprikázott idegállapotomban egy idióta kamikáze először jobbról, majd balról majdnem nekem csúszott, mert úgy volt kedve előzgetni, és centikre ment el egy másik autós tükrétől, szóval ez az eszement dugócsináló megállt előttem, a másik autó seggébe, én kipattantam a pirosnál, és az idegtől remegve bekopogtam hozzá, hogy éneztmostszíjjelszedem! dühtől elcsukló hangon megkérdeztem a 40es pasitól, hogy

Téged Anyukád nem vár haza?

Szerintem én jobban meglepődtem a saját kérdésemen, mint ő. Pislogott, és bocsánatot kért. Majd meredtem még rá egy pár pillanatig és dulva-fulva, de inkább megdöbbenve (minek szálltam ki? miért kérdeztem meg? én tényleg ezt kérdeztem tőle? te jó ég, egyáltalán mi a fészkes fenét csináltam?) visszaültem a kocsiba.

Utána szépen rendesen araszolt a dugóban kamikázénk a többiekkel.

*(az a ki-be-szexualizált szájba szeretett éjszakai pillangó morgós anyukájának alsó hátsó fertálya)

... úgy látszik a szellemi színvonalam alacsonyabban van mint egy hat éves kölyöknek :D

Még régen, a mindig éhes, de legfőképpen állandóan szomjas kollégista időkben, az örök vidám és vérbeli főiskolás Verde egy nap kapott egy telefonegyenleg feltöltést. 3.000 forintért. Gyorsan kitalálta, hogy ki volt jótét adományozó, de rémes önérzete nem hagyta nyugdoni, mert bár örült, na de mégis... alig ismerte a Pasit, ne töltögesse már a kártyáját!

A Pasi a helyzetet nagyon kreatívan reagálta le. Azt mondta, hogy egy benzinkúton találkozott a több évvel idősebb Verdével, aki megkérte, hogy a csóró kolis énjének töltse fel a mobilját. Tehát ő csak közvetített, és majd a jövőben... Persze... Azért nyilván a csitri Verde faggatta, hogy és, akkor mi van? Mi lett belőle? Hogy néz ki? Jól van? A Pasi pedig válaszolt. Elmesélte, hogy jövőbeli Verde élete sínen van. Jól fizető állás, szépen ívelő karrier, pasik, egészséges, saját autóját tankolja és független, és minden de minden halad, dolgozik, kissé fáradt, de nyugodt a mosoly az arcán...

Aztán teltek, múltak az évek, a Pasi kinőtte magát SzSz-é, és az élet bonyolódott, haladt előre...

történt, ahogy történt, amit olvastok és amit magamba zárok....

Most pénteken pedig úgy hozta a sors, hogy egy benzinkút melletti parkolóban leróttam az adósságom, és feltöltettem kolis Verde mobilját. De nem voltam felkészülve... Mert amikor SzSz megkérdezte mit üzennék, torkomon akadt a szó... Nem tudom, mit üzennék neki...Nem tudom, hogy mondanám el neki amit nem tudok, amit nem lehet... Nem tudom... És hiába gondolkodom rajta, annál jobban nem tudom...

Te, mit üzennél?

Egyszer régen, réges régen volt egy tökéletes pasim. A hülye oldspice reklám juttatta eszembe, hogy nekem már volt Nagy Őm.

Imádott és én is imádtam. Szerelem volt első látásra. Az okos, mindig fürkésző zöld szemei. Izmos volt és sportos. Az az igazi dalia alkat. Fürge volt. A nők bálványa. Hmm.. vicces, hogy Plázacicát mennyire nem bírta, pedig próbált a húgom mindenféle fura módon a kedvében járni, hízelegni neki... De az én Szerelmem annál inkább utálta. Pedig még a lelkére is beszéltem, de hajthatatlan volt, ki nem állhattta, és véleményét nem rejtette véka alá.

Az én Szerelmem annak ellenére is elnyerte még szüleim jóváhagyását is, hogy minden éjjel beszökött hozzám az ablakon. Mellém bújt, melengetett és őrizte az álmom.

Várt rám. Mindig várt rám. Ha pedig hazaértem, nála nagyobb szeretettel nem fogadott senki. Meghallgatott, vigasztalt, megértett, velem volt. Szeretett.

És hogy miért lett vége? Eljöttem Pestre és ő nem jöhetett velem. Ő jobban szenvedett, mint én, és ezt mindig a tudtomra hozta... Aztán egy esős késő őszi reggelen hívott Anyu. Nem akartam elhinni, hogy elment. Örökre. Az én Zizim megmérgezte a szomszéd. Az én gyönyörű cirmosom, a legtökéletesebb pasim....

Hajszín? Stimmel.

Túlsúly? Minimum ennyi.

Munka? Tökéletesen ugyanez. (na jó a monitor más)

Autó? Ha nem került volna annyira sokba, pontosan tökéletesen ugyanolyan lenne.

Képzelgések? Igen, IGEN, IGEEEEN!!

Végkifejlet? Kétség sem férhet hozzá, hogy tökéletesen ugyanez.

Hú, ez aztán a jóslat!

Tegnap kerestem valamit a blogomban, mert meg mertem volna esküdni rá, hogy én azt bizony megírtam. Tuti. Ezer százalék. Emlékszem.

De nem. Gondolom, csak fejben. Ugyanúgy, ahogy ma reggel is a dugóban ülve legalább két bejegyzést írtam önnön túlcsorduló muffinista* kövérségemről és annok okáról, és a felelelőtlen hátsó rendszámomba mászó kisbusz vezetőkről, hogy milyen frusztrációi vannak az ilyennek. Mert naná, hogy én is késésbe vagyok újabban**, de bakker akkor se mászok senki kipufogógázas valagába, mert ha visszagurul, vagy fékez betöröm az orrom, akarom mondani a Verda orrát.

Szóval a lényeg az, hogy kéne valami újítás, hogy a fejben megszülető bejegyzések mindenféle számítógép nélkül vázlatba kerüljenek. És ha már ez meg van, egy füsttel kifejleszthetnék, hogy csak olyan olvashassák a blogot, akiknek engedélyezzük. Szóval hajrá kedves ITsek, a feladat adott.

És a bejegyzés, amit kerestem, az arról szólt volna, hogy nektek melyikre hasonlított a gyerekszobátok?

*amikor a nadrág oldalán kibuggyan a hájacska, mint a muffin tészta

**mert hogy most minden reggel kifestem magam, és "öltözködök" és igyekszem nem a farmer-sportcipő-polo-pulcsi kombot alkalmazni, hanem annál egy fokkal talán kifinomultabbat? (jó szó ez?)

***csillagozást meg Motyitól loptam, mert banán megtetszett

Süt. Melegít. ÉLJEN! Máris nem akarok eret vágni magamon.

Hullámzó kedélyállapot, meg egy tucat na bazd meg érzés. Harag, csüggedés, tébolyult röhögés, meg ilyenek jellemzik a mindennapjaim.

De most SÜT!

Kedvet ad. Akarást ad. Erőt generál.

Kell. Kell. Kell.

Én így éltem meg....

Csütörtök este, avagy az ok

- Nem. Nem akarok menni. Nem, nem, nem. Nem azért értem haza ilyen lassan melóból, mert béna vagyok, hanem mert be van dugulva minden, és szarok az utak, és szakad a hó, és NEM, szerintem csak az idióták indulnak útnak.

- Képtelen vagy felfogni mi?! Az M1 az ország első számú útja. Azt takarítják történjen bármi. Elhiszem, hogy te ilyen Kukiknak hiszel a rádióba, de én egész délután néztem a netet. Nem lesz semmi gáz, M1re nem írnak semmit.

- Rohadtul nem kéne haza menni.

- Semmi tapasztalatod. Bizz bennem, nemlesz gond. M1 mindig okés....

- Ja értem. A hóvihar tudja, hogy ez az M1 és majd kikerül. Nem akarok menni.

- Ez csak rinya. Értsd meg, haza kell mennem, anyám rosszul van! Nálam van a vitaminja, és... áhh.. te gonosz vagy. az anyám haldoklik, és ezt a kicsi segítséget se, sőt igazából nem is segítséget, hanem utat se vagy képes megtenni érte. Meg értem se. Mert nem hiszel nekem, hanem ilyen f.sz rádiósoknak.

4 órát álltunk az autóval egy helyben a bicskei lehajtó előtt, ahol végül sikerült visszafordulni. 6 órát töltöttünk az autóba. Mi, a szerencsések.

Péntek

6:00:

- Na jó, azt írja, hogy M1esen áll még a forgalom, lezárták. Menjünk a régi 1esen?

7:00

- Most tényleg nem kelsz fel? Segíthetnél az utakat nézni

10:00

- Szerinted délután 2kor elinduljunk?

13:00

- Most dacból nem akarsz elindulni? Ennyire nem szeretsz? Képtelen vagy megérteni a helyzetem. És egy kis hófúvás miatt csinálod a fesztivált

18:00

- Akkor felhívom Anyukám, hogy ma nem megyünk. Tudod, nagyon csalódott lesz. Mert te nem akarsz hazamenni.

Szombat:

Szombaton minden adut kijátszottak ellenem, és nem bírtam elviselni a lelki terrort. És valóban az is bennem volt, hogy szerencsétlent nem merem egyedül útnak engedni, mert amilyen hülye, megfagy valahol... Így reggel 9kor elindultunk, bejártuk a fél dél magyarországot. Hóban, fagyban, jégbordában. Iszonyatos halál félelmem volt, sokszor fogalmunk sem volt hol vagyunk, 170 km-s kerülővel mentünk, de délután háromra, vagy inkább fél négyre hazaértünk... A haldoklóst játszó Torzsához. Aki ELVÁRTA, hogy mindenképpen hazamenjünk. Aki játszotta a mártirt, hogy hát neki milyen lelkiismeret furdalása van, mert miatta mentünk haza, közben persze mondogatta, hogy legalább kirándultunk, meg ez így van rendjén, megígértük hogy hazamegyünk hétvégén. És félre értés ne essék. Torzsa évek óta haldoklik. És még valószínűleg a következő 30 évben ezt is fogja tenni.... Bár ha még egy ilyen húzása lesz, én teszem el láb alól. Amire anyukám csak annyit mondott, hogy ne tegyem, mert érte is annyit kapnék mint egy emberért.

Elpattant valami az agyamban, és azóta nem állt helyre. Annyira dühös és mérges vagyok, és annyira folyamatosan, hogy igazából nem tudom szavakban kifejezeni.

Házat és lakást vesznek. Eljegyződnek és eljegyeznek. Gyereket szülnek és boldogulnak. Küzdenek és előre mennek.

Mindenki halad valamerre... mindenki tart valahová. Csak én vagyok ugyanott, csak nálam nem változott semmi, csak én nem vagyok képes tovább lépni...

Beragadtam...

"Ismét ölni akart a gyilkos szénmonoxid."

A szemét, mocsok, állat. Gondol egyet, és öl. Mert vérszomjas. És akarata van....