Meséltem már arról, hogy mennyire nem illek a saját szülőfalumba? Hogy mindig én voltam a fekete bárány, arról, hogy folyton kilógtam a sorból és soha de soha nem passzoltam abba a környezetbe?
Ha még nem, akkor fogok. Inspiráció pedig a hétvégi lánybúcsú lesz, ahová önkéntelenül kötelező jelleggel mennem KELL. Nincs kibúvó....
És most csak gyorsan fakadok ki, hogy már az e-mailezéstől fel áll a hátamon a szőr a dologtól. Több tucat ostoba házasság, vagyis nem, bocs esküvő imádó buta liba közé leszek beszorítva, akiknek a lánybúcsú az életük csúcspontját megelőző szolid csevegős összeülés.
És hogy mi ezzel a bajom? Csak annyi, hogy az esküvő nem cél, és nem csúcspont. Az esküvő egy fontos esemény, de szerintem ezerszer fontosabb, mikor elhangzik először, őszintén és mélyen hangzik el a szó, hogy szeretlek. Mikor először sikerül a párnak túllendülni az első igazán komoly nehézségen, amit együtt oldanak meg. Mikor a bajban is egymás kezét fogják, mikor szavak nélkül is tudják mire gondol a másik, mikor minden vélemény különbség ellenére tiszteletben tartják a másik akaratát, kérését, és nem próbálják meg a saját érdekükeket érvényesíteni. Mikor először hoznak egymásért áldozatot, és nem bánják. És nem egy élet csúcspontja, de meghatározó pillanata az akár minden nap ismétlődő ágyba reggeli, vagy a munkába csomagolt tízórai, a mosott ruha, a megszerelt szekrény ajtó, az esti egymáshoz bújás, a közösen nézett sorozatok, az együtt olvasott könyvek....
Kell ehhez esküvő? Tényleg ezeknek az esküvő a fénypontja? Nem hinném. Ezek a számomra igazán fontos és értékes dolgok mind mind működő képesek esküvő nélkül is. És hogy akarom-e, hogy valaki megkérje a kezem? Persze, igen, akarom. De nem az esküvő miatt, hanem azért, mert az illető akkor és ott úgy gondolja, hogy minden hibámmal és minden nehézségemmel együttvéve is velem akarja leélni az életét. És azt gondolom, ha valaki csak egyszer, gondolkodik így rólam az életben, és utána el is válnak az útjaink, már igazán gazdag életem van....
Hm...
Na tessék. Ez a szemlélet mód fog ütközni a szerintem tipikus butasággal... vagy rossz neveléssel... vagy hívjuk, ahogy akarjuk... Minden esetre érdekes beszámolót tervezek róla....
Ahogy talán egyszer említettem, vagy nem, ma Torzsás nap volt. Feljött vizsgázni, nekem meg pesztrálnom kellett. BMV jegyet venni neki számlára, vonatra ki elé, elkísérni a vizsga helyszínre, közbe jópofizva nyugtatgatni, hogy meglesz, meglesz, nem lesz baj, ne stersszeljen... Kurvára nem volt kedvem hozzá, de megtettem. Egészen az ajtóig kísértem, majd elhelyezkedtem VOLNA egy kényelmes kanapén, hogy megvárom azt a szörnyen nehéz 40 perces tesztes vizsga végét, amikor egy morci 40es biztiőr odajött, és morcin meredt rám:
Este csak sikerült fél 11 magasságába barátnőmért mennem a volt munkahelyemre (mert ugye ő még ott dolgozik és mert ugye nincs túlterhelve és nem is dolgozik olyan sokat)....
A történelem ismétli önmagát, az élet kereke körbe körbe jár, és néha pontosan ugyanott áll meg. Van, hogy csak egy villanás erejéig juttatja eszünkbe a régimúltat, van, hogy kicsit hosszabban.
Miután tegnap leszedegettem az ubis arcpakolásom, összkaptam az edző szerkóm, magamra rántottam az egyik lehető legnyáriasabb cuccom ami kimerült egy fehér miniben meg egy szimpla szürke pamut pólóban. S talán a vénségemnél fogva elgondolkodtató volt, hogy közönségesebb vagy kurvás a cucc (ugye Motyi, hosszabb mint zöld), de 40 fokban... ki nem sz.rja le.
- Bocsi, tudod hogy kell elkészíteni?
Mikor reggel felkeltem,még csak homályos elképzeléseim voltak ezzel a héttel kapcsolatban. APK elutazott. Két hétre... Van két meló nélküli hetem. Néhány kötelességgel ugyan, de alapvetően magammal töltendő időm van.
Júlisra mindig lezárult minden iskolaév. Hirtelen nyakamba szakadt a szabadság, és sokszor nem tudtam vele mit kezdeni, még sokáig házit akartam csinálni, tanulni, vagy akármi. Ezért ahhoz, hogy adott évet lezárjak, mindig rendet raktam.
Azért nem kérdés, mert én akarok 2 azaz szám szerint kettő csintalan, csacsogó, nyaggató lurkót. Legalább. Ez biztos.
Két napja nem ettem dinnyén kívül semmit a hőség miatt. És lássuk be, ez roppant kevés, mert nem legyengülni akarok, hanem fogyni. Így pedig csak gyengülök, nem fogyok.
A fejemben annyi bejegyzés született...
Egy évvel ezelőtt pánikoltam be először úgy isten igazán, hogy megjelent az első ősz hajszálam. Azóta már szarkalábam is van, bizony a kilók se olvadnak le rólam, hanem kő keményen meg kell küzdenem velük. Hamarabb fáradok, és szinte kötelező a vasárnap délutáni szundi, hogy nyugodtan induljon a következő hét. Kevesebb alkoholt bírok, és bizony bizony fáj a hátam. És persze körülöttem minden normális ember férjhez megy, és gyereket vállal, és szép csendben elfogynak a "szinglik" is, és mindenki éli a boldog friss fiatal házasok örömteli életét. Én meg itt állok, összezavarodva, és azon gondolkodva, hogy biztos csak én vagyok így ezzel, hogy nem találom a helyem, hogy nem tudom mit akarok, hogy sokszor sikítanék a saját szerencsétlenkedéseimtől, a gyávaságomtól, és az igazi szerelem/szeretet hiányától, és persze a telhetetlenségem miatt is ordíthatnékom van.
NE HORKOLJ!